Hattyúfalva

 Egy akkora pók terpeszkedik odalent a mosogatóban, amekkorát még nem láttam.

 Ha most egy pókoshorror filmben lennénk, kb. valamil ilyesmi lenne a közelgő invázió első jele. Nem természetellenesen nagy, de azért ahhoz épp elég, hogy a kislányok visítva rohanjanak ki a családi ház konyhájából a hátsókertbe, ahol apu épp füvet nyír. Aztán jönne apu, a racionális — a későbbi első áldozat — és egy csapással végezne vele. Utána pedig kiselőadást tartana a még mindig kissé megszeppent lányainak arról, hogy nem kell félni a pókoktól, ők is a természet részei, de ha mégis félnek tőle, akkor csapják csak agyon, és máris minden renben van. Innen tudnánk, hogy semmi sincs rendben. Persze hamar kiderülne, hogy ez a pók csak a legegyszerűbb közkatona volt. Az anyapókkirálynő viszont egyetlen halált sem hagy megtorlatlanul.

 Próbáltam a békés megoldást: késsel megkocogtattam a mosogató szélét, hátha elmegy, ő viszont azonnal támadóalakzatba fejlődött, úgyhogy inkább hagytam, és bezárkóztam a szobámba. Ha nem lenne több bejegyzés, akkor vigyázzatok a pókokkal.

Még valamikor október első vagy második hetében történt, hogy be kellett üzemelni a kazánt. De mégis aktuális a történet, hiszen lassan ki lehet kapcsolni...

Amikor először kezdtünk fázni, épp csak ketten voltunk otthon Linával, a két külföldi, úgyhogy nem nagyon tudtuk, hogy mit hogyan kell állítani a kazánon — én ugyebár köztudottan egész életemben távfűtéses lakásban laktam... lám, változnak az idők —, ugyanis van rajta jó pár gomb, szabályozó és lámpa.

(Azóta persze kitanultuk a használatát, és tulajdonképpen egész ügyes dolog az az időkapcsoló, ami rajta van: negyedórákat jelképező pöcköket kell tologatni egy tárcsán, amik az állásuknak megfelelő negyed órában ki- vagy bekapcsolják a fűtést. Így aztán nap közben, amikor senki sincs itthon, vagy éjszaka, amikor a jó meleg dunyha alatt alszik mindenki, ki lehet kapcsolva, de hajnalban és késődélután magától bekapcsol, hogy mire kell, kellemes meleg legyen a házban. És persze van rajta egy vészkapcsoló is, amivel azonnal ki/be lehet kapcsolni az egészet.)

Végül megtaláltuk a különböző kapcsolóknak azt az állását, amiről azt gondoltuk, hogy el fogja indítani a fűtést. És így is történt, bár ezt akkor még nem tudtuk, mert először csak iszonyatos zúgást és csobogást hallottunk, amitől eléggé megijedtünk. (Azóta tudjuk, hogy ez a hang minden alkalommal ilyen, és amikor bekapcsol, iszonyatos kattogó, kongó hangokat ad a rendszer, éjjel-nappal: ezt Endrének és Zselykének is volt már alkalma megtapasztalni.) Aztán azzal nyugtattuk magunkat, hogy a legjobb helyen lakunk, ha esetleg felrobbanna a kazán: a sarkon a tűzoltóság, mellette rendőrség, és akkor nyilván a mentőállomás sem lehet túl messze. Ha pedig mégis későn érnének ide, akkor is hamar a megfelelő helyre kerülünk, hiszen a másik irányba indulva (tábla is figyelmeztet rá) mindjárt ott a temető, ami ráadásul egy krematóriummal is rendelkezik.

Vidám hely Coventry széle.

Úgy gondoltam szerényen, hogy a nagy visszatérésemnek kellő hangulatot teremt ez a méltán közkedvelt visszatérés-nóta.

Az történt, hogy kb. két hete hivatalosan is úgy döntöttem, hogy itt a tavasz, lecseréltem a télikabátot, és igazam volt, mert azóta folyamatosan viszonylag kellemes az idő, gyakran süt a nap, egyszer már rövidujjú trikóban is lehetett kávézni (illetve teázni) az újonnan nyílt Curiositea nevű élménykombinát előtt. De valójában az adta meg a löketet a fonal újbóli felvételéhez, hogy rájöttem: ma van fél éve, hogy megérkeztem ide. Akkor este szembesültünk először Linával, a görög lakótársammal azzal, hogy Angliában hét után nem könnyű nyitva tartó kocsmát találni, ahol még ételt is adnak.

Úgyhogy először is kijavítottam az előző poszt címében az elírást (mellet → mellett), mert zozobra figyelmeztetett, hogy zavarja a szemét minden alkalommal, amikor megnézi a feedben, hogy írtam-e valamit. A kis prűd. Amúgy persze örül az ember, amikor kiderül, hogy barátai a kedvenc feedjeik között tartják.

A következőkben pedig terveim szerint olyan posztok következnek, amiket meg akartam írni az elmúlt fél év során, aztán valamiért nem írtam meg őket, vagy elkezdtem, de aztán nem tettem ki őket. Mert ha nagyon nagy izgalmak nem is történtek idekint, azért volt egy s más, lesz köztük nosztalgikus és vidám, vérfagyasztó és felemelő, tele emberi érzésekkel.

Úgyhogy érdemes lesz (remélem) újra vissza-vissza nézni (vagy berakni a feedbe!), hátha megint előkerült egy-két megsárgult fotó, szép emlék, vagy tudományos érdekesség. Az első mindjárt a kazánról fog szólni, azt viszont nem árulom el, hogy a fentiek közül melyik kategóriából.

De addig is, íme még egy visszatérés-szám, majdnem olyan híres, mint a fenti:

 Mint a múltkor már említettem, járok paleográfiára, ahol 16-17. századi kézírást tanulunk meg kiolvasni. Hát nem könnyű, viszont legalább lehet vele bíbelődni, betűmintákat keresni hozzá az interneten, ilyesmi. Az első házifeladat egy végrendelet volt, íme a szöveg angol része, amit azért többé-kevésbe sikerült megfejteni (azóta pedig pótoltam a hiányosságokat): 

The Last Will and Testament nuncupative of Iohn Hall of Stratford upon Avon in the county of Warwicke gent' made & declared the 25th of November 1635 

Inprimis I give onto my wife my house in London

It'm I give unto my daughter Nash my house in Acton

It'm I give unto my daughter Nash my meadow

It'm I give my goodes & moneys unto my wife & my daughter Nash to bee equally divided betwixt them

Item concerning my study of Bookes I leave them (sayd he) to you my son Nash to dispose of them as you see good

As for my manu-scripts I would haue given them unto Mr Boles if hee had bene heere but for as much as hee is not heere present you may (son Nash) burne them or else doe with them what you please

 

Witnesses heerunto

Tho: Nashe

Simon Trappe

 

Ez a hét izgalmas volt. Hétfőn, a szokásos találkozón a témavezetőmmel, azzal fogadott, hogy átnézte a szakdolgozat-tervet, amit küldtem, és akkor nézzük, hogy hogy is lesz ez. Felírta a táblájára (merthogy van neki egy táblája a szobájában, mindig azon magyaráz, közvetlenül az ókori Róma térkép mellett) a tervezett fejezeteket, és elkezdett számolni. Hogy mondjuk, hogy 2012 május, akkor még van kb. 28 hónap, akkor osszuk be a fejezeteket. És egy perc múlva ott voltak a táblán az elkövetkező két és fél év határidői, hogy akkor melyik fejezetet mikorra. Hát kicsit megszeppenve távoztam.

"Kezdetben arra vágytam, hogy a holtakkal beszéljek. Ez a vágy az irodalomtudomány jellemző, bár elhallgatott motívuma, egy megszervezett, professzionalizált, és mélyen a bürokratikus illendőség rétegei alá temetett motívum: az irodalom professzorai jól fizetett középosztálybeli sámánok." Ez Stephen Greenblatt Shakespearean Negotiations című könyvének elhíresült eleje. Én azért nem tartom ennyire nekrofil tevékenységnek az olvasást, de azért néha magával ragadja az embert, ha úgy érzi, közelebb kerülhet a múlthoz... Kedden Hattyúfalvára mentem délelőtt. Járok egy paleográfia órára, ahol Erzsébet-kori kézírást tanulunk olvasni, és az eheti óra tanulmányi kirándulás volt. Ugyanis Stratfordban, a Shakespeare Birthplace Trustban van egy elég nagy kéziratgyűjtemény, azt mentünk megnézni. Kipakoltak egy hosszú asztalra mindenfélét: 16. századi magánlevelet, szerződést, bírósági jegyzőkönyvet, és azokat nézegettük, lapozgattuk, próbáltuk elolvasni, persze nem sok sikerrel. A papír, amire írtak, hihetetlen állapotban volt (állítólag ekkor még nem használtak olyan vegyszereket, amelyek miatt a későbbi papírok rövid idő után elporladnak), lehetett látni a vízjelet. Volt egy hatalmas, gyönyörű betűkkel pergamenre írt szerződés, amelynek az egyik oldala hullámos volt: ott vágták ketté, a másik fele a másik szerződő félnél van, a kettő csak együtt érvényes, és az összeillesztéssel tudják ellenőrizni az eredetiséget.

De a legjobb az volt, hogy a kezembe fogtam azt a templomi regisztert, amelyben az 1564. április 26-i dátum mellett a "Gulielmus filius Johannes Shakspere" bejegyzés szerepel... És ugyanebben a könyvben van persze a halála is bejegyezve.

Igen, ideje elismernem, hogy fanatikus Doctor Who rajongó lettem. Igaz, szemben a nőnemű rajongókkal, nem a Doktort játszó David Tennant két szép szeme miatt. A sorozat kedvesen bárgyú sci-fi egy ún. idő-úrról (Time Lord), akit időgépe (egy 1950-es évekből származó kék rendőrségi telefonfülke, "Much bigger on the inside than on the outside", ahogy majdnem minden részben elmondja) mindig éppen valami olyan időpillanatban pottyantja le a tér valamely pontján, ahol a földönkívüliek éppen bele akarnak avatkozni az idő rendjébe. Márpedig, mint sosem győzi elégszer hangsúlyozni, az időnek vannak olyan rögzített pontjai, amelyeken nem lehet változtatni, párhuzamos univerzumok és idősíkok ide vagy oda. A Doktornak, a két szívén és a hangcsavarhúzóján kívül, mindig van egy nőnemű kísérője, de persze soha semmi szex, pedig majdnem mindegyik szeretné. A sztorik hol bugyuták, hol egész csavarosak, de mindig viccesek, a díszletek pedig szándékosan gagyik, az egyik többször is visszatérő ellenfél hadserege pl. túlméretes gyönygyberakású porszívókból áll, amelyeknek egyik keze lézerfegyver, a másik egy vécépumpa. Aki nem ismeri a sorozatot, annak ajánlok kezdetnek két részt az ötletesebbek közül: A Pompeii tüzei az Etna kitörése előtti nap játszódik: vajon beteljesül a prófécia? és beleavatkozhat a Doktor a történelembe?, a Csend a könyvtárban pedig egy könyvtár-bolygón, ahonnan azonban eltűnt mindenki: de vajon a kislány képzeli a könyvtárat, vagy a könyvtár a kislányt? 

De mindezt csak ezért meséltem el, mert reggel az jutott eszembe, hogy csinálhatnának egyszer egy olyan részt, amiben az angolok arra ébrednek egy reggel, mondjuk 1921-ben, hogy az összes mosdóban keverőcsapok vannak. A férfiak például nem tudnának borotválkozni, és csak nőne és nőne a szakálluk, merthogy teljesen hozzászoktak a választás mindig fennálló lehetőségéhez: hogy lefagyasszák a kezüket, vagy leégessék, amikor a borotvát tisztítják. Aztán persze szép lassan leszoknának arról, hogy választaniuk kell, és sohasem találnák fel a számítógépet, hiszen ha nem lenne a jéghideg és a tűzforró közötti állandó választási lehetőség, kinek jutna eszébe az elmét 1-esek és 0-k közti választással modellezni?

Aztán jönne a Doktor, és rájönne, hogy valamelyik földönkívüli nép áll a keverőcsap-lobbi mögött, akik — miután a Föld többi népéből kiölték a választás és következésképp a gondolkodás képességét — most utolsó ellenfeleikkel, az angolokkal is le akarnak számolni, hogy utána övék lehessen az egész bolygó, mert az univerzumban már csak itt termelnek az élőlények elég széndioxidot ahhoz, hogy az űrhajóik hajtóműveit feltölthessék. És persze hazaküldené őket, és ahogy szépen a Föld minden lakásba visszatennék a hideg és a meleg csapokat, lassan újra emberekké válnának az emberek.

Utálok itt borotválkozni, na.

Érdekes utam volt. Mire kiértünk a reptérre, kezdett eldurvulni a köd. Aztán amikor megérkeztünk a kifutópályára, már körülvett minket a tej, úgyhogy még a nehezen megszerzett ablak melletti ülésemből se láttam szinte semmit. Két-három percnyi emelkedés után viszont kértünk a felhők fölé: alulról mintha havas alföld felett szállnánk, de még ennél is érdekesebb volt, hogy odafönt még tartott a napnyugta. A horizont fokozatosan ment át sárgából vörösbe, aztán kékbe, mint egy szép tiszta nyári napon. Aztán még elég sokáig lehetett látni, hogy merre van nyugat, majd amikor a nap már eltűnt, csak azt, hogy előttünk még világos van, hátrafele pedig fokozatosan egyre inkább éjszaka, és közben fölöttünk már megjelentek a csillagok. Szóval szép volt.

Aztán a leszállás már kicsit kalandosabbra sikerült. Persze Londonban is ugyanolyan sűrű köd volt, mint Budapesten, tehát csak tippelni tudok, hogy mi történt. Ugyanis miután már egy jó ideje ereszkedtünk, és már a városi fényeket is lehetett látni, sőt, a szárny fékező elemei is eléggé ki voltak eresztve (és mellesleg a tervezett leszállási időben voltunk), hirtelen gyorsítottunk és emelkedni kezdtünk. Utána legközelebb kb. 15 perc múlva értünk vissza ugyanolyan magasra és lassítottunk le annyira. Szóval az a tippem, hogy elsőre valamiért nem sikerült leszállnunk. Másodikra viszont szerencsére igen.

Az út többi része viszonylag eseménytelen volt, a vonat jött rendben, a Victorián beültem egy kávéra, amíg a buszomra vártam, a busz is időben indult, amikor kiértünk Londonból, havazni kezdett, aztán volt, amikor elég erősen esett, mi pedig a friss hótól még meg nem tisztított utakon döngettünk. (Mielőtt valaki beszólna a "döngettünk" kifejezésre, az egy idézet.) 

Számomra a mai tanlulság levonásához már csak egy kérdés maradt megválaszolatlanul. Méghozzá az, hogy a Victoria buszpályaudvaron vajon ki, mit és miért mondott be szlovákul (jó, lehet, hogy csehül), amiben többször is szerepelt a zákaz (ha jól tudom: tilos) szó?

A helyes megfejtők pedig Ábel, Petra, Julcsi és Bence. Jutalmukat átvehetik, amint hazaértem (illetve hazaértek). Ja, és persze szegény kizárt Réka, akinek a mai napon UPS gyorspostával feladtam egy virtuális karácsonyi pudingot, hogy még időben odaérjen New Yorkba. 

(Amikor ez a poszt megjelenik, én már éppen út közben vagyok valahol Coventry és Budapest között, nagy valószínűséggel Leamington Spa-ban. Juhé!!!)

(Figyelem: a poszt végén karácsonyi nyereményjáték található.)

 A múlt héten (meg előtte két héttel is) jártam Londonban (a lényeg 0:30-1:14 között):

És persze nem volt rossz. Először Balázst látogattam meg, aki ezt a félévét ott töltötte, illetve még pár napig tölti.

Sajnos a kép elmosódott, de azért raktam be, mert Balázs mögött egy óriáslajhár látható. Pont olyan volt, mint egy mai lajhár, csak ekkora.

London kicsit nagy falat ahhoz, hogy pár sorban áradozzak róla, úgyhogy inkább csak a két legnagyobb élményemet említem meg. Az egyik a Courtauld Gallery volt. Ez egy viszonylag kicsi magángyűjtemény, ennek ellenére teljesen hihetetlen dolgok vannak benne. Egyszer már jártam itt (ha jól emlékszem, akkor zozobra szülei ajánlották a figyelmembe), de akkor összesen egy órám volt rá, mielőtt indultam a repülőtérre, viszont tudtam, hogy sok az impresszionista, úgyhogy elmentem. Azt viszont nem tudtam, hogy az az egy apró terem a földszinten, amiben középkori szobrok, festmények, faragások vannak, annyira lenyűgöző, hogy végül el se jutok az impresszionistákig (ami miatt mentem). Úgyhogy azóta vágytam vissza. Hát most újra ott voltunk, megnéztük az impresszionistákat is (meg a Rubenseket, meg ami még volt), és teljesen hihetetlen, tele híres képekkel, köztük Manet A Bar at the Folies-Bergeres-ével, vagy Van Gogh levágott fülű képével.

A másik nagy (vagy inkább váratlan) élmény a National Portrait Gallery volt. Sose gondoltam volna korábban, hogy érdekelni fognak az angol történelem híres alakjairól készült festmények. De amikor egymás mellett lehet látni I. Erzsébet, VIII. Henrik (+a 6 feleség), Sir Francis Drake, Sir Philip Sidney, a Don Juan-ként pózoló John Donne (még mielőtt átnyergelt volna a vallási pályára) és persze Shakespeare korabeli képeit, azért az mégis izgalmas. Tényleg közelebb hozza a dolgokat, világosabbak lesznek a kapcsolatok a személyek között, akiről amúgy is folyton olvasok.

És persze a harmadik nagy élmény maga a város volt: szemben azzal, amikor tavaly ott jártam, és kicsit túl soknak, túl zűrösnek éreztem, most élveztem a nyűzsgést, talán azért is, mert már eléggé uncsi, hogy ahol lakom, az tényleg a semmi közepének a széle. Balázs például egészen addig nem hitte el nekem, amíg itt nem járt, hogy mennyire az. De erről majd máskor. A negyedik nagy élményem pedig természetesen a társaság, Balázs és Dóra:

És akkor a nyereményjáték, amit ígértem. A megfejtendő kérdés: az alábbi szobor egy másik műalkotás alapján készült (ami egyben irodalmi műhöz is kapcsolódik). Kinek milyen műve alapján? Bónuszként azt is megmondhatjátok, hogy kit ábrázol, bár ez nem egészen egyértelmű. Segítségként (és egyben játékszabályként) elmondom, hogy sajnos ezúttal angolszakos kedves olvasóimat kénytelen vagyok kizárni a játékból. A megfejtéseket kedd (15-e) délig várom, a helyes megfejtők között egy adag karácsonyi pudingot fogok kisorsolni. A tippekre kedd délig nem fogok reagálni, csak utána mondom meg, hogy ki a nyertes.

Tehát a kérdéses szobor (amelyet egyébként a Természettudományi múzeum bejáratánál találtunk, bár ez inkább félrevezető...):

Túristahétvégét tartok, mert átjött (lejött, feljött) Balázs látogatóba, és mert vége a félévnek. És mert mindjárt karácsony van.

Tegnap: Oxford.

Ma: Warwick és Stratford.

Holnap: Leamington és karácsonyi nyereményjáték itt, a blogon. Senki ne mulassza el.

Azt hiszem, a minap láttam életem eddigi leggusztustalanabb póló-feliratát. A következő szöveg volt a pólón: Dry skin? Free hand lotion. És egy hatalmas lefelé mutató nyíl. Mondanom sem kell, egy fiú viselte.

*   *   *

Már otthon is lehet kapni azokat a háromszög alakú szendvicseket, amin itt az emberek — köztük én is — nap közben élnek. (Itt most megérdemelne egy kitérőt az is, hogy az egészséges életmód jegyében viszonylag sztenderd ebédnek számít a szendvics+kis zacskó csipsz+üdítő és/vagy kávé/tea, de ezt most kihagyom.) Az egyik ilyen szendvicseket gyártó cég neve (amely minden szendvics csomagolásán rajta van): Daily Bread. Még csak tervezgettem, de nem végeztem el a felmérésemet azzal kapcsolatban, hogy a nem-irodalmároknak mi jut erről eszébe, ha egyáltalán valami eszébe jut, merthogy ezzel a szókapcsolattal egyetlen szövegkörnyezetben találkoztam: Give us this day our daily bread. Szóval lehet, hogy az olvasottságom egyoldalúsága miatt, de nehéz elképzelni, hogy ne mindenkinek a Miatyánk jusson róla eszébe. Márpedig szerintem elég furcsán nézne mindenki, ha Magyarországon megjelenne egy szendvics-cég "Mindennapi kenyerünk" feliratú termékekkel. 

Néha kezdek megijedni, hogy valami megváltoztathatatlanul megváltozott.

Egyik éjjel, amikor ismét sikeresen túltoltam a kávét, fél háromkor elhatároztam, hogy talán ideje lenne megpróbálni aludni. Gondoltam, mást sem kell tennem, csak valami kellően unalmas olvasásába kezdeni, és pár perc alatt menni fog. Mivel épp Sir Philip Sidney Arcadia című románcát kell olvasnom (regény-szerű, kardos-romantikus, eléggé szellemes, késő 16. századi izé), gondoltam, a kritikai kiadás bevezetője éppen megfelel erre a célra.

Befeküdtem hát az ágyamba, magamra húztam a paplant és nekikezdtem a bevezetőnek. Aztán amikor azt vettem észre, hogy már három óra van, és még mindig izgalommal olvasom a különböző szövegvariánsok, kiadások, és a lehetséges források ismertetését, akkor kicsit megijedtem magamtól. Úgyhogy inkább letettem a könyvet, bekapcsoltam valami zenét, és hamarosan aludtam.

Tanulság: Gyerekek! Sose igyatok délután 4 után nagyadag filteres kávét, főleg ha frissen főzték!

Tegnap megvettem a repülőjegyet. Illetve ez nem ilyen egyszerű: mert amikor rákattintottam a fizetés megerősítése gombra, és megjött az sms, hogy levették a számlámról a pénzt, a gép kiírta, hogy túlléptem az időkeretet és kezdjem újra.

Ekkor majdnem lefordultam a székről, de inkább befordultam a szemináriumi terembe, és felhívtam az angliai Malév irodát, ami persze akkor már (fél 6) zárva volt. Akkor vettem egy levegőt és felhívtam a pesti irodát, ahol minden korábbi tapasztalatommal ellentétben azonnal felvették. (Még mielőtt kijöttem, kellett tőlük valami infó, úgyhogy megkértem Danit, hogy hívja fel őket, amíg én csomagolok. Szerintem ő még azóta is bármikor el tudja mondani az akciós ajánlatokat, amikkel várakoztatás közben szórakoztatták.)

De hogy a happy endre térjek, utánanéztek, megtalálták a foglalást, megadták a foglalási kódot, és mondták, hogy azért telefonáljak nekik később, hogy tényleg rendben van-e. Na, még egy fél óra izgalom, de aztán rájöttem, hogy ki is próbálhatom a foglalási kódot az online ellenőrző rendszeren, és követték a tettek a gondolatot, és működött. Két darab Confirmed felirat vöröslött, úgyhogy december 16-a és január 10-e között otthon leszek. Jó lesz, különösen az esztétika államvizsga, és a latin tanári, már ha sikerül elintézni, merthogy az utóbbihoz elfelejtették az interneten közzétenni a jelentkezési határidőt (vagy csak én nem találtam), és így megint lekéstem...

*   *   *

Az iméntiekből talán már kiderült, nem csak megírtam, de le is adtam az esztétikás szakdolgozatomat. Illetve a leadás valójában komoly családi összmunka eredménye, amely nélkül nem győzhettem volna le azokat az ellenséges tényezőket, amelyek mindenáron szerették volna meghiúsítani a leadást.

Így az angol postások épp akkor sztrájkoltak, amikor haza akartam küldeni az eredeti aláírt példányát a nyilatkozatnak, hogy nem plagizáltam. Majd a magyar posta alkalmazottja következett, akinek meg sem fordult a fejében, hogy ha a levél A4 méretű, és ezért nehézkesen fér bele a postaládába, akkor nem az a megoldás, hogy addig szuszakolja, amíg sikerrel jár, hanem esetleg becsönget az ajtón és odaadja kézbe. Így aztán — most életem egyik legsötétebb titkát árulom el — családom igen helyesen úgy döntött, hogy a beszkennelt, átküldött és kinyomtatott változatot köttetik bele a szintén általuk kinyomtatott dolgozatba. 

De a mai történet tanulságát mégis főképp Dani tevékenységének következtében vonhatjuk le. Dani ugyanis ismét bebizonyította, hogy a nagy gonosz tanulmányi osztály legyőzhető. Tavaly kb. ugyanilyenkor sikerült neki ingyen, munkaidőn kívül (!) elintézni a latinos szakdogám címváltoztatását, és még kedvesek és segítőkészek is voltak vele. Most pedig arról győzte meg a tanulmányi osztályt, hogy Az angol reneszánsz tragikomédia és annak modern értelmezése cím tulajdonképpen azonos a négy évvel ezelőtt leadott A modern tragikomédia címmel, valamint bemondásra elhitték neki, hogy van egy középfokú francia nyelvvizsgám. 

Nodehát, mostmár nem csak apa, de mi is jól tudjuk: helyes munka- és időbeosztással minden nehézséget át lehet hidalni bizony!

Azt hiszem, épp ideje bemutatnom néhány embert, akikkel az időmet töltöm.

Sajnos a házbeliek közül csak kettőről van képem, ők éppen a halloween-i töklámpást készítik:

Ők (balról jobbra) Natasha (GBR) és Lina (Gr). Natasha angol MA-ra jár, Lina pedig nyelvtanári MA-ra. Lina volt az első, akivel találkoztam, ő 3 nappal korábban érkezett, mint én, és szegény annyira megörült, hogy nem kell még egy éjszakát egyedül töltenie a házban, hogy rögtön első este elmentünk vacsorázni Coventrybe. Hát nem volt egyszerű még nyitva tartó helyet találni éjjeli 7-kor, de erről majd máskor. Ketten lévén külföldiek a házban (meg hát a mediterrán temperamentum miatt) azóta is jól megértjük egymást. Rajtuk kívül még itt lakik Tom (matekot végzett, most valamilyen orvosi kutatással kapcsolatos progmat-jellegű PhD-t csinál), Helen (eléggé fura biológus PhD-s, nekem szimpi, de tény, hogy nem könnyű vele kommunikálni), és Ali(stair), aki a helyi golfcsapat vezetője, amúgy vmi társadalomtudományos MA-t csinál.

És akkor az emberek az angol (hivatalosan Angol és ÖH) szakról, akikkel el-eljárunk ide-oda (általában a Dirty Duckba, ami nem azonos a stratfordi azonos nevű létesítménnyel, sajnos):

Balról jobbra: Sophie (GBR), Joe (GBR), Yvonne (nagyon-GBR), Kate (CAN), Nesrin (Ciprusi török). De róluk, gondolom, lesz még szó.

Ezt tavaly ilyenkor írtam, csak valamiért nem tettem ki. Egy része már nem annyira aktuális, de mostmár inkább így hagyom. A lényeg: november 5-e a sikertelen Lőporos merényletre emlékezés ünnepe. Persze ma már nem feltétlenül 5-én tartják a megemlékezést, hanem a legközelebbi hétvégén. Úgyhogy este megyek is egy nagyobb társasággal Kenilworthbe és megnézzük az ünnepséget. Aztán majd tudósítok. De akkor most következzen a tavalyi bejegyzés kicsit rövidített változata.

"Vajon aznap is ilyen idő volt" – gondolkoztam, amikor valamivel 12 után sétáltam a ködben, át a városon az intézet felé. Ilyen köddel nem gyakran találkozni Budapesten, mert ez most nem az a sűrű volt, hanem egészen finom fátyolos, szinte észrevehetetlen, épp csak annyi, hogy az utca végén már kevésbé látni a karácsonyi díszítést. Mindezt azért ilyen későn, mert este fél 3-ig néztem a választási közvetítést. Pedig 11-kor már azt hittem, hogy elalszom, de aztán bekapcsoltam a BBC tévéközvetítést az interneten, és nem tudtam abbahagyni. Hihetetlen profi és látványos műsor volt, county-kra lebontott és ábrázolt adatokkal (arról, hogy mi befolyásolhatja az eredményt az adott helyen), fél óránként újabb szakértőkkel, rengeteg helyszíni tudósítóval kávézókból, kollégiumokból, az utcákról, és persze a két párt gyűléséről.

Szóval, vajon aznap is ilyen idő lehetett? Illene egy ilyen komoly összeesküvéshez és az azt követő félelemhez. Azt tudom, hogy ilyenkor, vagyis pár órával azután, hogy elfogták Guy Fawkes-ot a Parlament tervezett felrobbantásának hajnalán, már több kihallgatást is lefolytattak, és persze nem mindig csak szép szóval húzták ki a vallomásokat. Pár nap, és az összeesküvők nagyobb részét elfogták, kisebb részük harcban halt meg. Aztán 1606. elején lefolytatták a tárgyalásokat Guy Fawkes és társai bűnperében, január 31-én pedig megvolt a kivégzés is, az obligát akasztás-élvebelezés-felnégyelés kombinációban.

(Anarchista plakát a XX. század közepéről)

Aztán került csak sor Henry Garnetre, a Jezsuita rendfőnökre, aki állítólag tudott a merénylet-tervezetről, de a gyónási titokra hivatkozva nem hozta az illetékesek tudomására. A jezsuitákat amúgy sem kedvelték errefelé, mert arra tanították híveiket, hogy ha a saját vagy egy másik katolikus élete múlik rajta, akkor nem számít hazugságnak állításaik egy részét csak magukban kimondani, és így félrevezetni az üldözőket. Ha például megkérdezik őket, hogy tudják-e hol van Garnet, és történetesen tudják, akkor nyugodtan esküdhetnek arra, hogy nem tudják, közben magukban hozzátéve, "úgy, hogy ezt most eláruljam neked". És hát Garnet definíció szerint áruló volt, hiszen Erzsébet pápai kiátkozása óta a kontinensen felszentelt katolikus pap nem léphetett angol földre. Elég lehetetlen helyzet volt ez: aki gyakorolni akarta a katolikus vallást, az bűnözőnek számított az angol törvények szerint, ami annyiban viszont érthető, hogy a Pápa engedélyt és előzetes feloldozást adott a királynő megölésére.

Végül Garnetet is kivégezték. Azóta minden november 5-én megünneplik, hogy nem sikerült felrobbantani a parlamentet, benne a királlyal és a trónörökössel. Ez a Guy Fawkes Day, vagy a Bonfire Night, amikor tűzijátékoznak, tüzeket gyújtanak, és elégetik a Guy Fawkes-ot vagy az éppen aktuális Pápát ábrázoló bábut. Szép szokás ez, és az indulatok még mindig nem csitultak le teljesen, mint az a Garnet-ről szóló tegnapi bbc-cikkre adott kommentekből is látszik. Persze, mi is tüzijátékkal ünnepeljük, hogy sikerült forró ólmot önteni a gaz Koppány fülibe... (És itt most csak a gyengébb idegzetűek kedvéért nem másolom be azt a 16. századi leírást, ami arról szól nagy kéjjel, hogy hogy néz ki, amikor valakibe forró fémet öntenek.)

Csak egy dolog aggaszt: most hogy Colorado kékre váltott, Southparkot át kell telepíteni mondjuk Alaskába? 

Megszületett!

Az egész egyetemnek van egy olyan Világbékés hangulata. A diákok tényleg a világ minden tájáról jöttek, mindenféle színűek, mindenféle vallásúak. A kávé és a tea természetesen az összes büfében szigorúan fair trade, hogy az ültetvényeken dolgozókat ne zsákmányolják ki a kelleténél jobban, az automatákból kapható ásványvíz neve "One Love", és a cimke szerint a teljes bevételt arra fordítják, hogy ivóvízkutakat építsenek belőle Afrikában. És, mondanom se kell, a szemetesek mindenhol szelektívek.

A teljes kampusz mozgás-, látás-, hallássérültbarát. Mindenhol akadálymentes, minden épületben lifttel, mozgásérzékelős vagy gombnyomásra nyíló kapukkal, a látássérülteknek terelőkkel (nem csak az épületekben, hanem mindenhol). A könyvtárban és a kampusz ABC-jében bizonyos pénztáraknál Audio Induction Loop van felszerelve: ez a terem egy adott pontján elektromágneses hullámokat ad le (mondjuk a könyvtáros hangját közvetítve), amelyet a hallássérült speciális hallókészüléke felfog és felerősít.

A kampusz közepén egy (egyébként meglehetősen ronda) tömbben vannak a különböző felekezetek templomai (mondjuk a templom kifejezés talán túlzás), így egymás mellett imádkozik mindenki, muszlimoktól mormonokig. Sőt, az épülettömb falán, a különböző közösségekbe hívogató plakátok mellett ott van a "Sex before marriage? Yes please! — Come and join the Warwick Atheist Society" feliratú is.

Persze, mint minden komoly helyen, itt is megvan a belső ellenzék, akik szerint nagyon rossz irányba halad az egyetem szekere. Az ok pedig nem más, mint a menedzseri szemléletű irányítás. Szerintük az egyetem vezetése bármit megtesz a pénz érdekében, még a tudományos minőséget is hajlandó feláldozni. Ők az egyetemet Warwicki Egyetem helyett Warwick Rt.-nek hívják...

És valóban: például görög lakótársam, Lina, aki angol nyelvtanári MA-ra jár, meséli, hogy vannak a csoportjában jó páran, akik elég kevéssé tudnak angolul (néhányukkal én is találkoztam). Csakhogy szóbeli felvételi nincs, és mivel ők tipikusan nem EU-polgárok, rengeteget fizetnek az itt-tanulásért, tehát minél többen vannak, annál jobb az egyetemnek.

Ezzel szemben áll viszont az, hogy a mérnöki vagy természettudományos szakokon rengeteg doktori helyet, sőt, teljes kutatást finanszíroznak jelentős cégek, vagy a számtalan nemzetközi és belföldi tudományos kapcsolat. Én mindenesetre eddig csak a pozitívumait tapasztaltam a menedzseri szemléletnek: technikailag, folyóirat- és könyvállományban hihetetlenül jól felszerelt könyvtár, benne külön terem a PhD hallgatóknak (ezekről majd máskor részletesen) folyamatosan karbantartott, felújított vagy új épületek, és amire kell, arra van pénz. 

One man's meat is another's poison...

 Megint közeledik az ünnepi szezon. A boltok előtt hadiveteránok árusítják a pipacsot szimbolizáló kitűzőket, amit az emberek egyre többen ki is raknak magukra, pedig csak november 11-én lesz a Fegyverszünet napja, vagyis annak az ünnepe, hogy 1918. 11. 11-én 11 óra 11 perckor aláírták az első világháborút lezáró fegyverszünetet. A mákvirággal a háborúban elpusztult veteránok és civilek önfeláldozására emlékeznek az angol nyelvű országokban.

Aztán hamarosan megint november 5-e, azaz Guy Fawkes Day. Tavaly valahogy sikerült lemaradnom a tüzijátékokról, bábuégetésekről, remélem idén azért szembejön egy igazi Bonfire Night ünnepség, mert már nagyon kíváncsi lennék rá. (Most veszem észre, hogy a tavaly erről írt posztot végül nem raktam ki. Majd idén.)

Ma pedig újra itt a Halloween, a Halottak napjának kicsit szerethetőbb, gyerekbarátabb változata. (Persze, persze, tudom, ez is csak a multiknak jó, de akkor is...) Hamarosan indulok is a jó öreg Hattyúfalvára, mert megint az ottani társasággal fogom tölteni az estét, bár az idei jelmezem még a tavalyinál is kevésbé lesz ötletes. De nem baj, a lényeg továbbra is a buli, az pedig biztos meglesz, mert megint vár minket a Mocskos Kacsa az Avon partján.

Úgyhogy egy kis karácsonyi lidércnyomással kívánok boldog Halloweent mindenkinek!

 Tegnap hivatalosan is megkezdtem az itteni tevékenységemet. Ez — leszámítva egy közép- és koraújkori latinórát, ahol a főnév-alaktant vettük át, így szerénytelenség nélkül állíthatom, hogy minden kérdésre tudtam a választ — abban merült ki, hogy kijegyzeteltem egy 6 oldalas cikket, mintegy 10 oldal terjedelemben... De legalább jó sokáig elvoltam vele.

Egyébként igazából tegnap előtt volt az első napom, mert részt vettem az egyetlen kötelező órámon (Introduction to Research Methods), ami valójában az MA hallgatóknak szól, de minden PhD hallgatónak, aki nem Warwickban szerezte az MA-ját, be kell járnia. Úgyhogy Jonathan Bate előadásában meghallgathattam, hogy az idézetek elejére idézőjelet teszünk, a végén pedig tisztességesen hivatkozunk. Az óra vége felé pedig gyorsan megnéztük az irodalmi szövegkiadással kapcsolatos problémák sztenderd példáját, a Lear király utolsó pár sorának két Shakespeare-korabeli kiadását, amelyek még abban sem egyeznek, hogy mik Lear utolsó szavai. Az óra végén még gondolkodtató feladat is volt: párokban egy 1609-es kiadásból kellett egy Shakespeare-szonettet mai helyesírással-központozással átírni. Na, ez tényleg nem könnyű. Persze sok esetben nincs helyes megoldás, de egész jót vitatkoztunk.

Utána pedig úgy alakult, hogy páran összeverődtünk, és együtt kávéztunk, szóval végre kezdem megismerni az itteni hallgatótársaimat. Ma este sörözés is lesz velük és más angol szakos PhD-sokkal, méghozzá a Dirty Duck-ban, ami neve ellenére nem azonos a Hattyúfalvi csepűrágók kedvelt helyével. A fejleményekről majd beszámolok.

A holnapi poszt írása közben akadtam valami olyanra, amit egyszerűen nem tudok feldolgozni. Muszáj most azonnal megosztanom mindenkivel. Nem is kommentálom, csak belinkelem:

http://mek.oszk.hu/06700/06733/index.phtml

Aki esetleg tud rovásírásul, az megírhatná, hogy ez tényleg az-e, aminek mondja magát.

 

 

 

Szóval a napjaim mostanában ezen a viszonylaton telnek. Messzebb még csak kétszer merészkedtem, be Coventrybe, ami a másik irányban van a háztól, mint az egyetem és kb. fél óra busszal. De sok érdekeset még nem láttam ott, pedig azért biztos van, például a lebombázott katedrális maradványai. Majd ha már mást is láttam Coventryből, mint az Ikeát, akkor megírom. 

Korábban nem tűnt fel, ami mostanra már nyilvánvalóvá vált számomra: az angolok kedvenc forgalomszabályozási eszköze a körforgalom. (Itt most számítok szakértő olvasóimra, akik reményeim szerint majd pontosítják a terminológiát, hiszen biztos nem ez a szakszerű elnevezése sem a funkciónak, sem magának a dolognak. Mint a fekvőrendőr meg a forgalomlassító borda...)

Szóval ennyi körforgalmat még életemben nem láttam, mint ezalatt a kicsit több mint egy hét alatt, amióta itt vagyok. A busz, ami bevisz az egyetemre, például az 5 perces út alatt legalább 6 körforgalmon megy át. És amikor múlt pénteken átmentem Stratfordba, tippelni se mernék, hogy hány volt út közben. Az is érdekes, hogy általában annyi sáv meg be egy ilyen körforgalomba, ahány kijárata van, vagyis mindenki eleve a megfelelő sávba megy be és abból jön ki.

Ezek biztos nagyon recionálisak, az angolok mindent annyira racionálisan csinálnak. Gondolom kevésbé állítja meg a forgalmat, mint egy lámpás kereszteződés. De persze lehet, hogy ez nagyon naiv elképzelés, és valójában csak az egyik érthetetlen angol hagyománnyal állunk szemben. Mint a mosdónál, ugyebár...

 Nem valami szép, ez éppen a Bölcsészkar épülete, de mutathatnám a könyvtárat is (kis k-val, without any mental reservation or equivocation):

 

 

vagy ezek itt (matematikusok, figyelem, nektek mutatom!):

 

 

És milyen belülről? Nos, a kultúr(nem is annyira)sokkról majd máskor.

Régi kedves olvasóim talán még emlékezhetnek: ott hagytam abba 2008. december 15-én, hogy elbúcsúztam Hattyúfalvától. És talán arra is emlékeznek, hogy egyik szorgos kommentelőm, az inkognitóját féltve őrző "ilic" az alábbi kommenttel zárta le a blog történetét:

Ajánlás:

Herceg, ládd, megtudtam, mitől döglik a légy,
Hogy az albioni gyep mindig zöldebb,
Hogy nem mind Arany, ami Shakespeare.
Mostpedig várom pályabéremet,
Egy újabb nagyszerű angliai grant-et.

 

Akkor még mind azt hihettük, ez lesz a (frappáns) vég. Csakhogy ilic akkori ártatlannak tűnő versikéje utólag jóslatnak bizonyult.

Így hát itt vagyok újra, ahol mindig zöldebb a gyep, Shakespeare-t nem Arany- vagy Nádasdy-fordításban olvassák (pedig ha tudnák...), a sört szobahőmérsékleten fogyasztják, és a boltok ötkor zárnak, nyilván a teaidőre való tekintettel.

Úgy döntöttem, hogy folytatom a blogot, és a címét is megtartom (hacsak nem változtatom Hattyúfalva mellett-re, majd meglátjuk), bár mostantól nem Stratford-upon-Avonből írok, hanem Warwickból. Jobban mondva Coventryből. De erről majd legközelebb.

Mindenesetre, ha igaz, itt fogom tölteni a következő három évemet.