Hattyúfalva

Bizony nem hittem volna. Dehát eljött az összegzés ideje.

Rengeteget olvastam, és persze lehetett volna még sokkal többet is.

Voltam Dublinban konferencián, egy városban, ahol a Guiness a Borsodi, és ami talán még Londonnál is drágább, ami azért teljesítmény. Viszont ahol a Christ Church kórusa gyönyörűen énekelt a vasárnapi Evensongon, és ahol újra megéreztem, hogy orgonát templomban kell hallgatni.

Evensongon egyébként Stratfordban is voltam, természetesen a Holy Trinityben, hol máshol. Az itteni szöveg szimpatikusabb volt nekem a hitetlennek, mert nem az önostorozásról szólt, hanem a fény eljövetelébe vetett hitről, és a várakozásról, és a közös éneklés is tetszett.

Megtanultam, milyen a Hálaadás, a Haloween, mi az a mince pie, a cornish pasty, a Christmas pudding, a Black pudding, az ale, a bitter és a cider. Sokat tanultam a különböző amerikai kiejtésekről, és az angolokról is, különös tekintettel a brumie-ra. Megtanultam, hogy a Short Title Catalogue-ban nem csak címek vannak, és hogy hogy nyomtatták a kvartót és a fóliót.

Láttam, hogy mi az eredménye annak, ha egy kultúrában a színjátszást nem valami mellékes dolognak tekintik, hanem gyerekkortól nagyonis komolyan veszik. Láttam, hogy az angolok tényleg sokat beszélnek az időjárásról, de 1. van rá okuk, 2. néha hasznos, ha az ember megtanulja.

Mindenesetre Anglia jó hely. És Stratford, bármennyire kisváros is, azért nem halott: emberek akár azt is vállalják, hogy minden nap 2x2 órát utazzanak munkába, csak azért, hogy itt élhessenek. Persze ahhoz, hogy nem untam itt halálra magam, kellett a társaság is. Hiányozni fognak.

Hiányozni fog a három Sara(h): a déli lány Thompson, pártfogóm, aki pár éve itt látott először havat, és most éppen hazafelé tart a 20 fokos Észak Karolinába; Wingo, aki néha épp olyan, mint amilyennek elképzelnénk az idegesítő amerikai lányokat, de azért kedves és szórakoztató; és Olive, aki itt született, aztán Ausztráliában élt, most pedig - mint köztudott - titokban JJ-vel nyomja, bár nem akkora gáz, mert özvegy, és a gyerekek is tudják már.

Hiányozni fog Emily, a leszbikus angol, aki németországban nőtt fel, ami pár pohár bor után hallatszik is a kiejtésén, aki zseniálisan zongorázik, és nagyon vicces. Hiányozni fog Elizabeth, aki tényleg a világ legjobb teremtése, és akit ezért néha csak Jane Bennet-nek hívnak a többiek, és aki elképesztően focizik. Vagy a furi Lizz, akit elsőnek ismertem meg, és aki többnyire teljesen magára zárja a világot (sapka, fülhallgató), egészen addig, amíg beszélgetni nem kezd vele az ember. Azt hiszem, ő is a socially awkward kategóriába tartozik. És majdnem kimaradt Ceren (e. "dzsárán"), a hihetetlenül barátságos és kicsit bolond török, akivel egyszer hosszan vitáztunk nyelveink közös eredetéről.

És persze ne feledkezzünk meg Rick-ről, az amerikai adminisztráció kommunikációs szakemberéről, aki csak Shakespeare-idézetekkel díszített trikókban jár. Vagy In-Hwan-ról, a két felnőtt gyerekes délkoreai egyetemi előadóról, akit újra és újra kulturális sokk ér, ami nem is csoda, hiszen a feleségét a családja választotta, így inkább most beiratkozott itt három évre egy PhD-re. Ott van Dong-Ha, a katona is, a másik délkoreai, akinek a hadsereg fizeti a tanulmányait, hogy aztán majd otthon az akadémián tanítson, és akinek két hihetetlen kisgyereke van, a nagyobbik már ovis itt Stratfordban. És végül Will Sharpe, aki a nevéhez méltó, és úgy tűnik, hogy a teljes shakespeare-i korpuszt tudja fejből, de a múltkor egy darab-bevezető szövegét is szószerint idézte.

És még folytathatnám a sort. Hiszen elmaradt a beígért Avon-parti séta, vagy az áradozásom Ökörgázlósd-ról, complete with photos. Összegezve: jól éreztem magam, és hasznos is volt itt.

Ezennel tehát lezárom a blogot, a többit majd szóban, képekkel, meg talán néhányan majd jönnek látogatóba. Búcsúzunk mindenkitől, én, és aki körül az elmúlt három hónapban a világ forgott, és aki egykor megforgatta és felfuttatta a Világot, a helyi Santa:

Rövidülnek a napok, rövidül az az idő is, amit itt kint töltök még, ellenben a könyvtárban nem lesz kevesebb az olvasnivaló. Úgyhogy attól tartok, hogy az eddig sem túl gyakori és rendszeres blogbejegyzések ezentúl még ritkásabbak és rendszertelenebben lesznek. De azért majd igyekszem.

*  *  *

Hétfőn felköszöntöttek az itteniek a szülinapom alkalmából. Kaptam tortát, sokak által aláírt képeslapot, és egy csomóan eljöttek. Szóval nagyon jófejek az itteniek.

*  *  *

Náluk már csak Bálint és Réka volt jobbfej, akik egészen Oxfordig eljöttek, hogy felköszöntsenek, meg hogy várost nézzünk. És közben Rékát is felköszöntöttük, mert neki meg névnapja volt. Majd erről még megpróbálok részletesebben írni, képekkel, mert Oxford... (Addig is nézegessétek, hogy mit írt róla Réka.)

*  *  *

Megszületett Gombóc Artúr kisfia.

*  *  *

Nem csak a napok rövidülnek, de a programok is sűrűsödnek. Jövő csütörtökön Hálaadás-vacsora az amerikaiakkal, utána szombaton karácsonyi vacsora azokkal, akikkel péntekenként focizunk innen az intézetből. Mindenki el tudja képzelni a riadalmamat, amikor Sara megkérdezte a közös helyiségben békésen ebédelgető pár hímneműtől, hogy öltönyben megyünk-e a vacsorára. Na, erre nem számítottam, de mivel még csak zakót se hoztam, hamar sikerült lealkudni nyakkendőre a dolgot. Abból meg találtam egy különösen undorító hupikék példányt itt a szekrényben. Csak az a kérdés, hogy ki fogja megkötni.

*  *  *

Aztán ráadásul dec 4-8 között Dublinba megyek egy konferenciára. Úgyhogy lassan meg kéne írni az előadást. Ha bárkinek van javaslata, hogy mit nézzek meg Dublinban, szeretettel várom az ötleteket.

*  *  *

Épp csak elkezdtük ma a szokásos focimeccset, amikor megjöttek a gyerekek és kirúgtak minket az intézet parkjában levő focipályáról, mert kibérelték és meccsük volt (két iskola között). Amúgy is elég nyirkos volt az idő, a pálya csupa sár, de itt igazi angol filmbe illő fordulatot vett a délután. Bepattantunk pár kocsiba és átmentünk a közeli rendes focipályára. Az ég haragos kék és fekete, erős szél, sehol egy lélek, és olyan volt, mintha porlasztóból direkt a mi kedvünkért esne. Szóval csak az indusztriális tájak hiányoztak a háttérből. De azért végigjátszottuk a rendes időnket.

*  *  *

Most pedig irány a jólmegérdemelt Szélmalom, éljen a meleg szénsavtalan sör, szigorúan a pultnál fogyasztva!

Ma ismét esett, úgyhogy életemben először esernyővel a kezemben indultam el itthonról. Nem az hogy olyan iszonytató eső lett volna, de azért elég masszívnak tűnt, meg hát ott az oldalamon a laptop és jónéhány fénymásolat, szóval nem ártott. Még a szobám előző lakója, Aaron, a spanyol pilóta hagyott itt egy olyan igazi elegáns(nak kinéző) hosszú fekete ernyőt, amit akár sétapálcának is lehet használni, csak hát amikor meg nem esik, akkor mit csinál vele az ember?! Ottfelejti valahol, nem? Mondjuk ma még nagyon vigyáztam rá.

Hogy megnyugtassam a kedélyeket, amiket ezzel az igen izgalmas bejegyzéssel felkavartam, most ajánlok valami vicceset (Endrétől kaptam a linket, szóval neki is köszönjétek)!

Akinek mond valamit az, hogy:

      ...Than longen folk to goon on pilgrimages

      (And palmers for to seken straunge strondes)

      To ferne halwes, couthe in sondry londes;

      And specially, from every shires ende

      Of Engelond, to Caunterbury they wende,

      The holy blisful martir for to seke,

      That hem hath holpen, whan that they were seke...

meg akinek nem, az is nevessen sokat, gyorsan, még elalvás előtt, vagy ha ezzel már elkéstem, akkor még mielőtt felkelnétek:

Tegnap tűz volt az Intézetben. Azaz tűz nem volt, csak füst, ami beindította a tűzjelzőket.*

     Már csak 15 perc volt a könyvtár zárásáig, és az ablakok fénye által megvilágított sárguló leveleket nézve épp azon gondolkoztam, hogy elolvassak-e még egy bekezdést, amikor éktelenül elkezdet csöngetni a tűzcsengő. Először csak egymásra néztünk a mellettem ülő Lizz-zel, de amikor ő rendes amerikai módjára hamarosan felállt, és a kabátját kezébe véve higgadtan távozni készült, akkor gondoltam, de jó, végre én is kipróbálom, milyen vészhelyzetben pánik nélkül elhagyni egy épületet. Otthagytunk tehát csapot, papot, laptopot, és az ajtó felé indultunk, ahol Will is csatlakozott hozzánk.

     Átsétálva a kerten tanácstalanul léptünk az Intézet épületébe, ahol Matt (nem én) és Im-Hwa próbáltak ablakot nyitni, mert tényleg szörnyű füst volt, de nem értettük, honnan jön, mert bár égett ételszagot lehetett érezni, a konyhában nem füstölt semmi. Végül, amikor őket is kizavarták, velük együtt léptünk ki az épület elé, ahol már ott toporgott az Intézeti Színjátszókör.

     Érdekes módon a tűzoltók csak jópár perc múlva értek oda (ennyi idő alatt akár gyalog is jöhettek volna), a lányok – akik itt is, mint úgy tűnik minden bölcsész-jellegű helyen, többségben vannak – kezdtek bepörögni, a gázpalackban kiszálló tűzoltók láttán egyikük a Szellemirtók zenéjét énekelte, a másik pedig ágaskodott (bár alapból is elég magas), hogy megszemlélje a felhozatalt, és a többiek is hamarosan követték a példáját.

     Hamarosan kiderült, hogy nincs igazán tűz, csak annyi történt, hogy a kanadai Joshua (akit sokan nem szeretnek, mert állítólag eléggé elavult nézetei vannak a férfi és nő közti érintkezésről, és szintén állítólag ezeket bármikor hajlandó mint az általános kanadai szemléletet prezentálni, és akiről saját tapasztalataim alapján is állíthatom, hogy a sikeres és kellemes kommunikáció előfeltételének tekinthető bizonyos társas viselkedési normákkal nincs tisztában, ám akit valójában nem is Joshuának, hanem Jordannek hívnak, csak az egyik tanár – aki szintén nem kedveli – egyszer bosszantásból elárulta neki, hogy az erzsébetkori szlengben a „jordan” éjjeliedényt jelentett, ezért azóta Josh-ként mutatkozik be), szóval Jordan melegítés közben odaégette a mikróban a péksüteményét, amit ezután rögvest a (nejlonzacskóval és papírral bélelt) szemetesbe dobott, ami egy idő után kezdett kicsit kigyulladni. Persze ez csak hosszú csend után jutott eszébe, ami az egyik tűzoltó kérdését követte, miszerint ki dobott elégetett tésztát a szemetesbe.

     Este a hírekből megtudtam, hogy épp ma egy éve 4 tűzoltó halt meg egy raktártűzben, ezért Warwickshire-szerte megemlékezéseket tartottak. Előtte pedig a kedvenc sorozatom, az MI5 (angoloknak Spooks, amerikaiaknak MI5) ment a tévében.

—————————————

*Csak azért kezdtem így a posztot, mert ki akartam próbálni, hogy milyen érzés egy majdnem annyira ütős mondattal kezdeni, mint hogy „Ma nem mentem iskolába”. Illetve valójában csak szerettem volna, hogy valahová belinkelhessem az imént belinkelt cikket, mert szerintem érdekes.

Szövegértési feladat (3p)

a) Igaz-e a szerző első mondata?

b) A szerző miért ezt választotta első mondatának?

Válaszodat indokold!

Itt volt ez a halottak napja, ami általában nem szokott nagyon érdekelni, de undorító nyálkás november eleje van, fél ötkor sötétedik, elkezdtem olvasni a Hamlet a Purgatóriumban című könyvet, amelyet Greenblatt azzal kezd, hogy az apja haláláról mesél, és végülis ez egy blog, ami arról szól, hogy mi történik velem, vagy mi foglalkoztat, szóval azt hiszem, talán belefér, hogy mégegyszer szóba kerüljön Fodor Géza. Mert az első róla szóló itteni poszt és a kezdeti kiborítóan szánalmas és semmitmondó népszabadságos vagy könyvesblogos nekrológok óta megjelentek olyan megemlékezések, amelyek valamit érzékeltetnek Fodor Géza hatásából.

 (Olvasáshoz egy kis háttérzene, mert nagyon megmaradt bennem, amikor erről beszélt egyik óráján):

Először is ajánlom mindenkinek a Bartók Rádió emlékműsorát (remélem még mindig elérhető), amelyben Bacsó, Radnóti és Spiró tanárurak, valamint Zsámbéki Gábor, Ludassy Mária, Várady Szabolcs, Kovalik Balázs, Wierdl Eszter, és Réz Pál beszélnek róla mint tanárról, kollégáról, barátról.

A temetésen elhangzott beszédek a litera honlapján olvashatók, a hetilapok közül pedig Ludassy Mária és Fáy Miklós emlékeznek rá az ÉS-ben, Csáki Judit pedig a Narancsban. Fáy Miklós tőle szokatlanul a kérdés nélküli tisztelet hangján szólal meg, Csáki Judit pedig nagy örömömre megemlíti a Katona József színház Troilus és Cressida-előadását.

Érdekes, hogy milyen egybehangzóak az emlékek: mindenki arról beszél, hogy Fodor Géza véleménye, kritikusi ítélete mennyire sokat számított nekik, mert mindig világosan megfogalmazott, végiggondolt volt, és az általa elvárhatónak tartott minőségen kívül más nem érdekelte. Barátainak munkájáról is könyörtelenül elmondta negatív véleményét, és ítélete minden ideológiától mentes volt.

Búcsúképpen pedig ajánlom Fodor Géza Fáy Miklós által is emlegetett kétrészes kritikai esszéjét a Budapesti Wagner Ünnep Ring-előadásáról, a Muzsika augusztusi és szeptemberi számából.

Ahogy otthon február közepe táján azon szokás nyavajogni, hogy a profitmaximalizálásra törekvő pénzéhes multik már Magyarországra is ráerőltetik a Valentin-napot, úgy Angliában a Halloween-nel kapcsolatban divatos így érezni (háromszor olvastam el a belinkelt cikket, de nem tudom eldönteni, hogy komolyan beszél-e vagy kifigurázza azokat, akik így gondolkodnak). Aki nem akar Valentin-napon ünnepelni, annak nem muszáj, aki meg akar, annak se kötelező sokezer forintot költeni ajándékra, szóval nem igazán tudok azonosulni ezzel a szemlélettel, meg egyébként is, egyel több alkalom az ünneplésre csak jó lehet.

Amennyire a tegnapi Halloween-partin tapasztaltam, az amerikaiak is elsősorban ürügyet látnak benne arra, hogy bulizzanak. Mivel pedig a Shakespeare Intézetben erősen többségben vannak az egykori kolónia szülöttei, nagyjából mindenki ott volt a jelmezes mulatságon a Koszos Kacsában.

Én is beöltöztem, bár eléggé furán éreztem magam, ugyanis szerintem utoljára nagyjából hatodikban volt rajtam jelmez, és akkor se kellett egy egész városon végigvonulni benne. Szerencsére az utcák szokás szerint elég kihaltak voltak, és biztonság kedvéért magammal vittem az egyik lakótársamat, Tomot is, hogy mégse egyedül kelljen mennem (meg mert gondoltam, hogy örül, ha nem egyedül tölti itthon a péntek estét).

A buli végül jó volt, de ez minden péntek este így van, mert amint már írtam, az Intézetben elég kevesen tanulnak, ők viszont igyekszenek jó közösséget kialakítani, és ez jól is megy, amitől még vendégként is kellemes velük a sörözés vagy bármilyen program. Most pedig nem maradt más hátra, mint pár kép a jelmezbe öltözött leendő shakespeareológusokról, és így egyben a társaság pár tagjának bemutatását is megejthetem.

Udvariatlanul magammal kezdem: végül maradtam a "Polonius, amint az egyetemi előadáson Iulius Caesart alakítja"-jelmeznél. Persze felismerni legfeljebb a Iuliust Caesart lehetett némi jóindulattal, de mindenkinek elmondtam, hogy valójában Polonius vagyok, közben az erzsébetkori kalapra mutogatva, amit az intézeti kelléktárból szereztem, mindenesetre látták rajtam az igyekezetet és a gyakorlatlanságot, úgyhogy nagyon megdicsértek, hogy milyen jó a jelmezem, milyen ötletes, és hát a kézügyességemből ennél jobb togára és művér-foltokra sajnos tényleg nem telik.

A képen egyébként a másik Shakespeare-szereplőnek öltözött Cathleen-nel (Canada) vagyok látható. Ő Lavinia a Titus Andronicusból, akit a gonosz gót hercegek megerőszakolnak, aztán levágják a kezeit és kitépik a nyelvét (mint az látható). Eszközeiben finom, kulturált darab.

Aztán itt van a furcsa Victoria (USA, a.k.a. Scary Spice, ld. alább), talán az egyetlen republikánus az Intézetben. Vajon véletlen, hogy épp G. I. Jane-nek öltözött?

Következik Erine (USA) és a bartája, Indiana Jones szerepében Will (UK). Will volt a második ember, akit megismertem, és jóba is lettünk, egyébként most végzi az utolsó simításokat a PhD-jén, ami a Blind Beggar of Bethnal Green című Shakespeare-kortárs darab kritikai kiadása lesz (a szerzők nevét mindig elfelejtem).

A következő képen az összes macskának öltözött kolléga látható, középen az egyetlen egérkével, balról jobbra Polly (USA), Erine (USA), Kendra (USA), Liz (USA), ővele még nem lettünk egymásnak bemutatva (???), végül Tanako (Japán).

Itt van még (balról jobbra) Sara és Sarah, vagyis Thompson (USA, ő az elején sokat segített nekem, pl. barátjával Matt-tel eljöttek velem SIM-kártyát venni) és Wingo (USA), mint egyéjszakás kaland (külön felhívnám a figyelmet az elkenődött rúzsra), illteve Sarah Palin.

És zárjuk a sort Rick-kel (naná hogy USA, ő volt 30 évig kormányhivatalnok), és Victoriával (UK, a Sarah-k elnevezésével Posh Spice, vö. Scary Spice fent), mint Merlin és a Boszorkány (kaptam is tőle egy szép lila, gyűrűként is viselhető pókot).

A trick or treat-tel próbálkozó gyerkőcöket meg jól elzavartuk Tommal, még mielőtt indultunk volna a buliba: tanulják már meg, hogy nem kell minden amerikai szemetet majmolni.

Ma este Halloween Partyba megyek a Mocskos Kacsához címzett sörözőbe. Addigra ki kell találnom valami jelmezt, különben nem engednek be az amcsik (akik, ne felejtsük el, itt többségben vannak). Kb. 10 éves korom óta nem voltam jelmezben sehol. Drukkoljatok, hogy kitaláljak valamit, és ne égessem halálra magam, amikor végigmegyek Hattyúfalva mégoly csöppnyi városán – jelmezben...

Az előző napokat Londonban töltöttem, ahol nem nagyon volt internet (szemben a jelentős számú ismerőssel), ezért "hanyagoltam el" a blogot. (Az ezalatt keletkezett bejegyzést valójában még az elutazás előtt időzítettem be.) De ígérem, hamarosan jön az élménybeszámoló. Egyben bejelentem, hogy vasárnap éjfélig (gmt) lehet tippelni a kultúrtörténeti kvíz helyes megfejtésére, utána eredményt hirdetek és kinyilatkoztatok.

Kompenzálandó az előző két poszt epikus terjedelmét, most rövid leszek. 

Van itt egy dolog, amit minden angolok iránti pozitív elfogultságom ellenére sem tudok megérteni. És nem csak arról van szó, hogy hagyományosan ezt náluk így szokás, és minden régebbi házban eleve így van kialakítva, hanem néha még az egész modern, vadonatúj fürdőszobákban, múzeumi vécékben is ezzel találkozik az ember.

Szóval a kérdésem csak az, hogy Miért???

Ja, hogy miről van szó? Hát erről:

Pár héttel ezelőtt résztvettem egy kultúrtörténeti sétán, amit az Intézet egyik oktatója vezetett, aki egyébként túristacsoportokat is szokott körbevezetni a városban. Az alábbi virtuális túra információi nagyrészt innen származnak.

*  *  *

Stratford-upon-Avon a 12. században kapta meg a városi rangot, a középkorban és kora újkorban fontos vásárközpont volt. Mint az alábbi képen látható, piac ma is van itt, de már csak pénteken és szombaton.

Ugyan ezen a téren található az Old Thatched Tavern, az egyetlen ház Stratfordban, amelyen még nádtető van, ugyanis a hatóságok megunták, hogy a városok folyton leégnek, ezért valamikor az 1960-as években betiltották a zsupfedelet, és csak szigorú feltételek mellett maradhatott meg néhány épületen.

Ez a tér azért is érdekes, mert a kis Shakespeare is – Stephen Greenblatt kedvenc szavával – bizonyára erre fele ment reggel iskolába. Ugyanis a házuk innen kb. 50 méterre van. A képen tehát Shakespeare szülőháza látható.

Vagy nem, ahogy az már Shakespeare-rel kapcsolatban lenni szokott. Ugyanis csak arra van bizonyíték, hogy a Henley Streeten John Shakespeare-nek volt egy háza William 11 éves korától. Hogy előtte is ott laktak-e, arról nincs adat. Egyesek azt is szokták állítani, hogy az emeleti bal oldali ablak tartozik ahhoz a szobához, ahol a kis Will született. Ez viszont még kevésbé bizonyítható, sőt, a valószínűbb az, hogy nem igaz, mert a ház bal oldali része újabb, mint a jobb. Márpedig mivel William volt az első gyerek, aki életben maradt, akkor még nem kellett kibővíteni a házat, ez inkább később történhetett, amikor Willnek már volt két kistestvére is. Egyébként annyit még viszonylag biztosan lehet tudni, hogy nemsokkal azután, amikor a bejegyzés John Shakespeare-t nevezi meg háztulajdonosként, Shakespeare apja csődbe ment. Unlucky...

Tovább menve a folyó felé a Henley Street ebbe az utcába torkollik. Talán nem túlzok, ha azt állítom, hogy ez Stratford legszélesebb útja. Shakespeare korában azonban itt két utca volt, középen pedig a mészárosok boltjai sorakoztak. Először egyébként a rómaiak építettek itt utat.  

Itt, a körforgalom két átellenes oldalán két Erzsébet-kori ház. Az egyik ma kocsma és bolt.

A másik pedig azért érdekes (azon túl hogy a Viktória-kori "felújítás" miatt egyáltalán nem látszik rajta, hogy Erzsébet kori),

mert esküvője – és apja halála – után nem sokkal ide költözött Shakespeare lánya, Judith Shakespeare. A férje, Thomas Quiney botrányos alaknak számított Stratfordban, egyrészt italkimérése miatt, másrészt mert esküvőjükkor egy másik lány gyereket várt tőle. Shakespeare mindenesetre halála előtt kb. 1 hónappal megváltoztatta a végrendeletét, amelyben alig valamit hagyott Judith-ra, és azt is úgy, hogy férje csak sok évnyi házasság után juthasson hozzá, ha Judith közben meghalna. Az emberi lélek nagy ismerője ezegyszer tévedett: Judith és Thomas kb. 30 évig éltek házasságban.

Judith öröksége, kb. 150 font egyébként abszolút értékben nem volt kevés, a ház árán felül még bőven maradt belőle, csak ahhoz képest, hogy Shakespeare gyakorlatilag minden mást Susannára, idősebbik lányára hagyott. Ebbe a rengeteg pénz mellett birtok, föld és ház is beletartozik. Shakespeare felesége pedig összesen egy dolgot örökölt: a "második legjobb ágyat". Jó ideje vitatkoznak azon a kutatók, hogy ez mit is jelentett: egyesek szerint azt, amit az ember elsőre gondolna, mások szerint a "második legjobb ágy" az ingóságok legértékesebbje volt, az "első legjobb ágy" ugyanis a vendégeké. Mindenesetre nehéz mit mondani Greenblatt gonoszkodó megjegyzésére, miszerint jelent valamit, hogy a Shakespeare-szakirodalomban Shakespeare feleségét Anne Shakespeare helyett a mai napig lánykori nevén Anne Hathawaynek nevezik...

Shakespeare-nek egyébként egy fia is volt, Hamnet, de ő 11 évesen meghalt 1596-ban, és nem lehetetlen, hogy a Hamlet névválasztás (1600/01) ennek a következménye. Greenblatt víziója: Shakespeare már későn ér haza Londonból fia betegségének hírére, kimegy a temetőbe, és a sírnál a lét vagy nem-lét kérdéséről gondolkodik. Szép, de miért 5 évvel később...? Mindenesetre a shakespeare-i génállomány nem jutott tovább a gyerekein, mert az unokák még a gyerekek előtt meghaltak. Hacsak... és innentől mindenki személyes ízlésére van bízva, hogy mennyit hisz el az Erzsébet-kori londoni színházi világ erkölcsi romlottságát ostorozó röpiratok tömkelegéből.

De haladjunk tovább a High Streeten (amelynek sarkán Judithék háza áll), és az első saroknál rögtön 2 érdekes épületet is láthatunk. Az első a Harvard House.

Ez a tipikus Erzsébet-kori ház onnan kapta a nevét, hogy itt született az a John Harvard, aki 1637-ben lelépett Amerikába, ahol halálakor vagyona jelentős részét és 400 kötetes könyvtárát a cambridge-i (Massachusetts) New Schoolra hagyta. Amelyet azóta Harvard University-nek hívnak.

A mellette lévő épület pedig a Garrick Inn.

A nevét David Garrick 18. század végi angol színészről kapta, aki addig elfeledett Shakespeare-darabokat szedett elő, és az "eredeti" változatban kezdett játszani másokat (pl. a Lear királyt újra tragédiaként, szemben az akkor ismert hepiendes befejezéssel). És neki köszönhető az is, hogy megteremtette a stratfordi Shakespeare-kultuszt azzal, hogy idehozta a színházat. A város azóta is a túristákból él, a Royal Shakespeare Company-nak pedig 3 színházépülete van itt, ebből 2-t épp felújítanak, a harmadikban viszont 4 darab van repertoáron.

A következő keresztutcánál pedig ott a Guild Chapel.

A kis Will minden reggel (fél 6 körül, télen talán 6-kor) ide érkezett, imádkozott a többiekkel, majd átment a templom túlsó oldalán álló iskolába. A minden nap nem túlzás: az iskola a reggeli ima után kezdődött, sötétedésig tartott, az év minden napján, kivéve az ünnepnapokat és az aratást. Szóval még ha csak pár évet is járt ide Shakespeare, azért elég jól tudhatott latinul, ugyanis a mai általános- és középiskolai oktatásnak életkorban megfelelő iskolákban minden alapja a latin volt. A gyerekek latin auktorokon tanultak meg írni-olvasni, a nagyobbaknak pedig először a latin nyelvtant és mondattant kellett bevágniuk, csak utána az angolt, és egyben a latin stilisztikát is, ugyanis először latinul tanultak meg fogalmazni, egy-egy gondolatot, érzelmet hatásosan leírni. Itt most mérsékelm magam, és nem megyek bele a részletekbe (most olvasgattam egy erről szóló 2x600 oldalas könyvet), bár nagyon érdekes az egész.

És egy hatalmas ugrással Master Shakespeare életének másik végénél (1616 április 25.) be is fejezzük kultúrtörténeti sétánkat. Pár perc gyaloglás után megérkezünk az Avon partján álló Holy Trinity Church kertjébe,

ahol rengeteg többszáz éves sírkő düledezik.

Shakespeare azonban bent a templomban van eltemetve (itt is lett annak idejént megkeresztelve). A sírkövén egy maga írta epigramma olvasható, amely átokkal sújtja azt, aki hozzá mer nyúlni a csontjaihoz.

GOOD FREND FOR IESUS SAKE FORBEARE,

TO DIGG THE DVST ENCLOASED HEARE.

BLESTE BE Y^E MAN Y^T SPARES THES STONES,

AND CVRST BE HE Y^T MOVES MY BONES. (A szöveg forrása: wikipedia)

A kajánabbak itt ismét megjegyzik, hogy ez bizonyára azért lehetett oly fontos Shakespeare-nek, hogy még vélelenül se jusson majdan senkinek se eszébe Anne Hathaway-t mellétemetni. A kívánsága mindeddig betartatott, bár egy amerikai milliomos állítólag megígérte, hogy fizeti az exhumáltatás költségeit, hogy DNS-mintát lehessen venni a bárdtól. Mindenesetre akár az átok miatt, akár józan megfontolásból, a templom nem járult hozzá a sír felnyitásához.

Mára már csak az maradt, hogy elbúcsúzzam, és feladjam a rejtvényt kedves olvasóinknak. Ez pedig a következő: a fenti, Henley Street sarki Erzsébet-kori ikerházak közül az egyik hamisítvány. A kérdés, hogy melyik. Segítségként íme kinagyítva az a részlet, amely alapján ez eldönthető (előbb a bal oldali ház, aztán a jobb:). A megfejtéseket várom a kommentekben.

Végül pedig a slusszpoén: az idegenvezetőt Jonathan Miltonnak hívják.

Az alábbi írás terveim szerint hétfőn reggel jelent volna meg, be is időzítettem, de valamiért mégse publikálta magát. Úgyhogy akkor most kézzel. Tehát:

Már épp ideje volt, hogy világot lássak, arról nem is beszélve, hogy az embernek azért hiányoznak a barátai, ráadásul Bálint

váltig állította, hogy Brighton szép hely, ezért úgy döntöttünk Rékával,

hogy erről meg kell bizonyosodnunk.

Első lépésben ezért hétfőn levonatoztam Londonba, ahol Ábel vendégszeretetét volt szerencsém élvezhetni (ezúton is nagyon köszönöm a szíves vendéglátást), sőt, még egy előadásra is elvitt, ahol egy ex-befektetésitanácsadó-filozófus-matematikus (kb.) arról beszélt, hogy a gazdasági válság elkerülhető lett volna, ha az emberek nem bíznának olyan vakon a statisztika működőképességében. Előadás közben pedig gyakran elmondta, hogy Greenspant, és általában az összes (főleg amerikai) létező gazdasági vezetőt jól meg kellene büntetni a felelőtlenségükért. Aztán káromkodott is néha, de valahogy a kérdésekre sose válaszolt rendesen, pedig teljesen jogosak voltak. Utána Ábel megmutatta az egyik egyetemi sörözőt és az egyik kávézót. Nem számítottam rá, hogy ennyire szokatlan élmény lesz újra városban járni, csak kapkodtam a fejem, hogy a sok ember meg a metró.

Reggel pedig a Victorián találkoztunk Rékával és jó kis Starbucks-reggelit majszolgatva elvonatoztunk Brightonba. Hát mi tagadás, tényleg nem csúnya a hely. Ez az egyik hagyományos angol üdülőváros, a tenger partján.

Amint a képen is látható, sikerült kifognunk a tipikus angol időjárást, Bálint kifejezésével élve tapintani lehetett a ködöt, hűvös is volt, szél is volt, eső is volt. De csak abban a két napban, előtte-utána egész szép idő volt, igaz, mostmár hideg van.

A tengeren kívül megnéztük a könyvtárat, ahol Bálint tölti napjait, kicsit sétálgattunk a kampuszon, ami akkora, hogy a térkép alapján egy napba telt volna teljesen bejárni, nem hiába van több buszmegálló is benne. Aztán megtekintettük a Royal Pavilliont, amit IV. György építtetett magának.

Ez az épület elég hihetetlen élmény. Már kívülről is látszik, hogy borzasztó csicsás és ál-keleties, ahogy azt a 19. század elején elképzelték a leírások alapján, hogy milyen a kínai építészet. Belépve azonban ez még megdöbbentőbb: a színes tapéták, szőnyegek, bambuszágat imitáló korlátok és kapaszkodók csak a kezdet. Ami először igazán mellbevág, az az ebédlő. (Sajnos bent nem lehetett fényképezni, de belinkelek pár hivatalos képet.) Ez már nem is csicsás, hanem annyira túldíszített, hogy azt már nem lehet ámulat nélkül nézni. Középen egy többtonnás csillár van, amit egy 2 méteres ezüstsárkány tart a karmai között, a gyertyák pedig eredetileg szintén kisebb sárkányok szájaiból áltak ki, ezért a vacsoravendégek úgy láthatták, mintha a sárkány tüzet okádna. IV. György ugyanis nagyvilági figura volt, folyamatosan hatalmas lakomákat rendezett, ivott és nőzött, és ezt az egész épületet ennek megfelelően alakíttatta ki. Igazi, szószerinti kéjlak, ahol a konyhában is pálmafának van álcázva az oszlop, és ahol sorra követik egymást az ivásra, társalgásra, kártyázásra, táncolásra kialakított díszesebbnél díszesebb szobák, nem beszélve a zeneszobáról. A hatást nem lehet rendesen leírni, mindenesetre magával ragadó, ahogy egy ember szinte a teljes életét azzal töltötte, hogy a tökéletes szórakozást biztosító palotáját alakítgassa.

Kedd délután és szerda délelőtt még mászkáltunk a dimbes-dombos utcákban,

bejártunk jónéhány antikváriumot, este pedig megnéztük, milyenek a helyi pub-ok. Sőt, még ennél is jobban kényeztettük magunkat, ugyanis mint bevalottuk egymásnak, kintlétünk alatt még egyikünk se kóstolta meg a két jellegzetes kaját, a fish and chips-et (rántott hal sültkrumplival) és a jacket potato-t (héjában sült krumpli töltve). Nekem ízlett mindkettő, és a fish and chips nem is volt olyan zsíros, mint amire számítottam, pedig nem a legbizalomgerjesztőbb helyen vettük.

Aztán szerda délután Rékával felszálltunk a londoni vonatra, és mivel még volt egy kis idő az én vonatom indulásáig Londonban, ezért Réka megmutatta az egyetemet, és itt is betértünk egy gyors cider-re az egyik kellemes helyre. Jó volt egy kicsit három napra kikapcsolódni, találkozni Bálintékkal, és utazgatni, rá is jöttem, hogy ideje néha kimozdulni Hattyúfalváról. (Ennek következményeképp (és mert arra van dolgom:-), amikor ez a poszt felkerül, én éppen Oxfordba utazom.)

Tehát végül mindhárman különleges élményekkel gazdagodva, de fáradtan tértünk haza, ki-ki a saját városába.

Most, hogy elkezdődött a tanítás itt az intézetben is, lassan kialakulnak az állandó programok. A hét legváltozatosabb napja a csütörtök. De hogy ne legyen túl hosszú, a minden napra jellemző felkelés-könyvtár-olvasás reggeli rutin részletezésétől eltekintek.

A programok 2-kor kezdődnek. Ilyenkor van az ún. Thursday Seminar, ami azt jelenti, hogy mindenki, aki valamilyen módon itt van az intézetben (MA vagy PhD diák, tanár, vagy csak egyszerű vendég, mint én) összegyűlik a díszteremben, ahol egy meghívott előadó tart valamilyen témában kb. 1 órás előadást, utána szünet, alatta teázás és csevegés. (Itt jegyezném meg, hogy a tejes tea minden ellenkező híreszteléssel ellentétben egyáltalán nem gusztustalan dolog.) A szünet után pedig kérdések és válaszok, ami itt elég jól működik, mindkét alkalommal legalább 3/4 óráig folyamatosan tartott.

A szeminárium után eddig mindkétszer a Shakespeare Institute Players ülése volt: az itteni diákok minden félévben választanak és előadnak egy darabot. Mindenki kapott egy hetet, hogy tegyen javaslatot, kampányoljon mellette, utána vita, aztán szavazás. Erre a félévre a Vízkeresztet választották, a jövő héten tartják a meghallgatásokat(!), és azalapján osztanak szerepet. Én nem fogok szerepelni, de annyira jó társasági dolognak tűnik az egész, hogy néha majd elmegyek a próbákra.

A nap utolsó műsorszáma az esti darabolvasás. Amikor először hallottam, hogy darabolvasás, és hogy 7-kor kezdődik, akkor azt hittem, hogy majd biztos részletek lesznek, vagy ilyesmi, de nem. Leülnek este 7-kor, valaki (általában az egyik tanár) elmondja, amit tudni érdemes a darabról, leosztják a szerepeket, és felolvassák az egészet, szigorúan valamelyik Shakespeare-kortárstól. A 3. felvonás után kis szünet egy pohár borral, utána a maradék két felvonás. Az egész kb. fél 11-ig tart, utána még átvonulunk az intézettel szemközti Szélmalomba, hogy az olvasásban kifáradt torkokat megnedvesítsük.

Múlt csütörtökön a Women beware Women (kb. Nők vigyázzatok a nőkkel) című tragédia volt Middletontól, bár amennyire vicces volt, akár komédia is lehetett volna: különböző nők különböző férfiakat csalnak meg, hagynak el (összeszűrik a levet a nagybácsival), mígnem annyira összekuszálódnak a kapcsolatok, és minden nő annyira kereszbe akar tenni valamelyik másiknak, hogy a végén az ünnepi színjátékon szinte mindenki valahogy meghal, időnként elég abszurd tévedések és módszerek következtében. Igazi nőgyűlölő darab.

Az eheti viszont nagyon aktuális volt. Philip Massinger A new way to pay old debts (Új módszer a régi adósságok törlesztésére) című vígjátéka mintha a jelenlegi pénzügyi válságról szólna (már amennyit a hírek alapján értek belőle...). A főhős a léha ifjú Wellborn, aki valaha gazdag volt, de minden pénzét elverte és hozzá óriási adósságokat is szerzett, annyira, hogy régi ismerősei (köztük a legnagyobb hitelezője, a gonosz nagybátyja) sem akarnak szóbaállni vele. De Wellborn meggyőz egy gazdag özvegyet, hogy játsszák el, hogy össze fognak házasodni. Erre persze mindenki elhalmozza Wellbornt pénzzel, ruhával a későbbi nagyobb nyeremény reményében, a gonosz nagybácsi is újabb hitelt ad neki a fiktív fedezetre, de aztán kiderül, hogy nincs házasság, csak a nagybácsi lánya ment férjhez, de nem ahhoz, akihez apuci gondolta volna, ahhoz ugyanis a gazdag özvegy megy hozzá, Wellborn visszakapja a birtokait, amit a nagybácsi lopott el tőle és mindenki boldog, kivéve persze a gonoszokat.

A hét másik programdús napja a péntek, de erről majd máskor.

Mielőtt bedől a BA, vagy elárverezik az internetet, esetleg az euró-font árfolyam kedvezőtlen irányba mozdulna, gyorsan megvettem a repülőjegyet: december 16-án érkezem. De hogy addig még mennyi mindent kéne itt csinálni! És még mi minden fog történni...

De erről hamarosan.

Sokunknak hosszú évekig szent időpont volt a hétfő este 6 óra: biztos volt, hogy ekkorra semmilyen más órát nem veszünk fel. Miután már megvolt nála az összes kötelező óra, még mindig visszamentünk hozzá, úgyhogy a színháztörténeten kívül tanultunk tőle a Faustról, az Ivanovról, a Platonovról, a Godot-ról, az opera dramaturgiájáról, Mozart operákról (2 félév!), meg persze Aiszkhüloszról és Shakespeare-ről, már ami hirtelen eszembe jut. Kicsit azért közben mindig tartottunk is tőle (én legalábbis biztosan), nagy valószínűséggel ok nélkül. Bár – legalábbis úgy tűnt – nem volt könnyű megközelíteni, nagyon szigorúan tudott nézni, és képes volt akár vizsgán is hosszú percekig minden reakció nélkül hallgatni a feleletet,  amikor pedig már megvolt győződve róla az ember, hogy semmi se jó abból, amit mondott, előfordult, hogy félbeszíkította, és azt mondta, látom ezt tudja, nézzük a következő tételt, és akkor tudta az ember, hogy nem lesz baj. Egy biztos: a színházesztétika vizsgára készültem életemben a legtöbbet, mert előtte nem akar leégni az ember.

Az órákon szó szerint sorról sorra olvastuk a darabokat (ez elég ritka), így fordulhatott elő, hogy egyszer egy fél év alatt nem értünk az Ivanov első felvonásának végére. Mindig előre felolvasta a jelenetet – kicsit színészkedve, a különösen jó részeknél jellegzetes mosollyal–, aztán egy ideig hagyta, hogy vitatkozzunk róla, de hiába vitatkoztuk ki magunkat, addig nem lehetett tovább menni, amíg meg nem mondta neki valaki, hogy mi a szerepe az adott részletnek az egész darabban. Arra akart mindenkit rákényszeríteni, hogy tanuljon meg a színdarabról nem csak irodalmi műként, hanem irodalmi és színpadi műként egyszerre gondolkodni, és közben minden egyes szóval és gesztussal el tudjon számolni. És közben persze vegye figyelembe az adott kor színpadi konvencióit is, mert azzal sok lila okoskodást meg lehet spórolni.

Közben ő volt a Katona József színház fődramaturgja, de erről szinte sosem beszélt az órákon. Azt is csak sejtettük, hogy ő (vagy legalábbis részben ő) készíthette az Ivanov új fordítását (a prospektus szerint Páll Antal volt, ami benfenntesek szerint Anton Pavlovicsot jelent...), mert egyszer a bemutató előtti félévben egy legyintés mellett elejtett egy megjegyzést, hogy "valamiért mostanában Csehov-műfordításokat hasonlított össze".

Hihetetlen, hogy mennyire nem tudott zongorázni, és a zenéről szóló órákon mégis mindig lejátszott részleteket a hamis pianinón, de amikor melléütött, mindig megismételte a hangot, ezért aztán a dallamívet, amit érzékeltetni akart, valószínűleg csak ő hallotta, viszont abból, amit közben mondott, lehetett érteni így is. Az utóbbi időben rendszeresen írt az ÉS-be is zenéről (korábban csak szaklapokba), azokat jó volt olvasni, kicsit előadástörténeti esszék is voltak, és mindig világosan és következetesen érvelt bennük a szigorú ítéletei mellett. Ritka, hogy valaki mindig előítéletmentesen tudjon írni, nála viszont gyakran előfordult, hogy akit egyik héten megdicsért, annak a következő héten alaposan felrótta a hibáit, vagy fordítva. És még amikor valami érezhetően felbosszantotta azt is elegánsan és finoman írta meg. Sokan szerettük olvasni, mert mindig azt lehetett közben érezni, hogy pont így kell kritikát írni.

Két éve halasztgattam, hogy megírjam a szakdolgozatot az alapján, amit megbeszéltem vele. Féltem tőle, és közben izgatott is, hogy milyen tanácsokat fog majd adni. Ebben a félévben az Othello volt soron, ha otthon lennék, bejártam volna. Hétfőn szokás szerint megnéztem, hogy írt-e kritikát, elolvastam. De arról nem volt szó, hogy ez az utolsó, mert kedden 65 évesen meghal.

Update: Eddig nem nagyon találtam rendes nekrológot, de itt van egy a Prae.hu-ról, egy a Café Momus-ról.

Úgy tűnik, az október-november izgalmas ünnepekben gazdag időszak errefelé.

Az első közülük október 12-én a Mop Fair, vagyis a "Felmosórongy vásár" lesz. Ezen azonban a nevével ellentétben elsősorban nem különböző háztartási tisztítóeszközöket lehet vásárolni, hanem ezen a napon a munkanélküli munkavállalók hagyományosan kimennek az egyik piactérre (Stratford középkori vásárváros), ahol lengetik a szakmájuk valamely jelképét, a munkaadók (eredetileg földbirtokosok, kézművesek stb.) pedig kiválasztják a nekik megfelelő embert. Akinek meg nincs szakmája, az felmosórongyot lenget. Utána egy héttel (október 19.) pedig következik a Runaway Mop Fair, azok számára, akik nem váltak be az egy hét alatt.

A következő ünnep, amiről értesültem, az Apple Day, október 26-án. Ennek pontos mibenlétét még nem tudom, állítólag ilyenkor végig lehet kóstolni a különböző angliai almafajtákat. A wikipedia szerint rohanó globalizálódó világunkban a helyi értékek, a különböző területek kulturális-természeti stb. sokszínűségének bemutatására, megőrzésére és tudatosítására találták ki 1990-ben, és ennek csak szimbóluma az alma. Természetesen sejthető, hogy a helyi leendő shakespeare-ológusok nem elsősorban az almák kóstolásában érdekeltek, hanem a szintén almából készített különféle házi vagy helyi cider-ekében (mondjuk hogy almasör, bár ez elég megtévesztő elnevezés). Többüktől is hallottam már egy tervet, miszerint kivonatoznak Mary Arden (Shakespeare édesanyja) innen pár mérföldre levő házához, mert a közelben itt rendezik meg az Apple Day-t, és utána megpróbálnak hazasétálni a csatorna mellett (ami már több képen is szerepelt) anélkül, hogy beleesnének.

Aztán ott van, amit személy szerint a legkíváncsibban várok, november 5-e, vagyis a Guy Fawkes Day. Aki látta a V mint Vendetta című filmet, az tudja miről van szó. A lényeg, hogy 1605. november 5-én megakadályoztak egy merényletet, amelyben Guy Fawkes egy katolikus összeesküvő csoport megbízásából fel akarta robbantani a teljes (nagyrészt protestáns) parlamentet, királyostul, trónörökösöstül, méghozzá úgy, hogy előzőleg rengeteg hordó puskaport hordtak a Parlament épülete alatti pincékbe. Innen az esemény neve, a Puskaporos (vagy Lőporos) merénylet. Azóta minden november 5-én tűzijátékoznak, és hatalmas máglyán elégetik Guy Fawkes figuráját.

És majdnem kihagytam, bár egy héttel korábban van, a Halloween-t, amikor a gyerekek és néha a felnőttek is ijesztő ruhákba öltöznek, és – legalábbis a gyerekek – édességért csöngetnek be a házakba. Erről csak annyit szeretnék elmondani, hogy az egyik amerikai kollegina (Sarah, aki nem azonos a 8. posztban szereplő Sarah-val) azt ígérte, hogy ő úgy igyekszik majd városszerte riadalmat kelteni, hogy Sarah Palin-nek öltözik...

Azért igyekezzetek nem rosszakat álmodni.

Azt mindenki tudja, hogy az angolok kedvenc – kevésbé anglofilek véleménye szerint egyetlen – témája az időjárás, például ékesen bizonyítja ezt a Lear király vihar-jelenete is. De azért, valljuk be, ezt némiképp meg lehet érteni, mert az itteni időjárás majdnem olyan gazdag fordulatokban, mint egy Agatha Christie regény (bár ez a hasonlat, még ha túlzó is, fordítva talán logikusabb lett volna). 

Hogy csak egy példával éljek, egészen két nappal ezelőttig reggelente szépen sütött a nap, és nem is volt nagyon hideg (na jó, azért az, hogy a helyiek rövidujjúban sétálnak, az akkor is túlzás volt). Aztán nap közben előfordult, hogy esett az eső, aztán megint sütött; például az egyik ebédszünetnek is az vetett véget, hogy amikor hárman beszélgettünk a kertben sütkérezve, és épp arról, hogy mostmár menni kéne vissza a könyvtárba, akkor hirtelen beborult, amit jelnek értékeltünk. De ami két napja történt, az egészen más. Mert reggel ugyanolyan szépen sütött a nap, mint eddig bármikor, ennek megfelelő öltözékben is indultam el, csakhogy pár lépés után azt kellett tapasztalnom, hogy mintegy 10 fokot esett a hőmérséklet. Szóval most hideg van, illetve ma nem is volt olyan hideg, viszont nagy volt a szél és borult volt.

De amiért ezt a bejegyzést elkezdtem írni, azok a következő fényképek. Az elsőt reggel készítettem, és nyugodtan lehetne azt mondani, hogy na ilyen az angol idő:

Ahogy az egyik bennszülött fogalmazott a Szélmalomhoz címzett fogadóban, nem is az a baj az angol idővel, hogy hideg van, mert annyira nincs hideg télen, hanem az, hogy olyan nyomorúságos. Mondjuk itt legalább eső nem volt, de azért ez a köd elég masszív és deprimáló, mint az alábbi képen is:

De hogy hepienddel fejezzem be mára: mint említettem, az angol időjárás szerves része a kiszámíthatatlan változékonyság. Úgyhogy ugyanaznap, amikor a fenti két kép készült, délután 4 óra fele már így nézett ki ugyanez a helyszín:

Előtte–Utána.

Most csak gyorsan egy tegnapi kocsmázásközi párbeszédrészlettel szeretnélek megörvendeztetni mindenkit. A szereplők Sara (26) és Rick (63), két amerikai, jelenleg mindketten a Shakespeare intézet hallgatói. Kontext: Rick éppen azt meséli, hogy most általános iskolában tanít (és hogy az mennyire inspiráló), miután 30 évig az államapparátusban dolgozott. Több helyen is megfordult, még beszédeket is írt, pl. Bushnak.

S: Which one?

R: Bush the First.

(kis szönet, majd)

S: So..., are you a republican?!?!?!

R: No, nonononononono.

Nos, most van itt az idő néhány vízió revíziójára, még így a pirítós és tea előtt.

Konkrétan a kávé: én azt hittem, hogy itt egyáltalán nem tudnak kávét csinálni, viszont így két hét után kezdem megkedvelni az itteni kávékat. Egyrészt nem is olyan ízetlen, mint amire emlékeztem, másrészt tényleg jól esik 10 percen keresztül kortyolgatni a kertben a 2-3 deci forró löttyöt, és közben csak nézni magam elé. Persze ehhez az is kell, hogy mindenhol lehet elvitelre kérni, és akkor abba a jó kis hőtartó papírpohárba adják, ami a világ egyik legnagyobb találmánya (ráadásul újrahasznosított papír, meg fair-trade kávé, és természetesen még olcsóbb is, mint beülve.) Harmadrészt: ez a kávé egyáltalán nem gyenge, legalábbis abból gondolom, hogy esténként milyen éber vagyok. Mondjuk az is lehet, hogy nem 4-5 körül kellene kávézni…

Egyik nap egyébként elbeszélgettem az egyik kávézóssal, hogy mi is a különbség a három itt kapható kávé közül. A normál, az a leggyengébb, filteren főzött kávé (ezt szoktam inni), az Americano ugyanez, csak kétszer folyatják át a kávén, tehát erősebb (bár nekem gyanús, hogy fordítva van, de mindegy), és van az espresso, ami megdöbbenésemre tényleg az: egész pici pohárba nagyon tömény kávé. Persze lehet, hogy csak az ilyen turista-falvakban ennyire jól felkészültek, ezt nem tudom.

Na, megyek, mert kiszárad az uborkás szendvicsem.

Azt hiszem, mostmár történt velem annyi minden, hogy ideje elkezdeni mesélni.

Napjaim általában nem nagyon változatosak és izgalmasak, ugyanis itt csak szeptember 29-én kezdödik a félév, ezért viszonylag kevesen vannak itt, és nem túl nagy az élet. Ez nem panasz, mert egyelőre jól elvagyok. Általában reggel bemegyek a Shakespeare Intézet könyvtárába, és ott töltöm a nap nagyrészét. Valamikor koradálután kimegyek valahol venni egy szendvicset és kávét, aztán vissza, estig. A könyvtár 8-ig nyitva van, hétvégén csak 5-ig, de hétvégén is nyitva, ami ugye azért otthon nem szokás. A könyvtárról majd még áradozom máshol, legyen elég annyi, hogy végre két hét után már sikerült nem csak olvasni, hanem írni is valami értelmeset, bár még korántsem vagyok kész. Ez azért is igen örvendetes, mert eddig a gépet nagyjából zenehallgatásra használtam ("Nem tudtam, mi a pillanat, / mely nagyon gyorsan elillanhat":), azért meg túlzás bevinni ezt a behemótot minden nap. (Egyébként is unom reggelente begyömöszölni a monitort a bőröndbe.)

... Aztán a múlt pénteken hirtelen felpörögtek az események, legalábbis a korábbiakhoz képest: az egyik srác (Will), aki rajtam és még kb. 3 emberen kívül mindig ott van a könyvtárban, mondta, hogy mennek sörözni, és menjek velül. És mentem. És jó volt, elég kevesen járnak ide tanulni, ezért jó kis összeszokott társaság van, akik ráadásul nyitottak is, szóval jól éreztem magam, és minden pénteken van ez a program, előtte meg foci.

Aztán hétfőn elmentem a Courtyard Theatre-be, ahol a Royal Shakespeare Company játszik, és megnéztem a Szentivánéji álmot. (Nem sznobkodás, de itt csak Shakespeare-t játszanak, úgyhogy a továbbiakban is kizárólag darabokról lesz szó...) Persze, ahogy Will mondta (mármint nem az a Will, hanem ez itt a könyvtárból), azt nehéz elrontani, de ez szerintem akkor is kifejezetten jó előadás volt, könnyed és vidám, az egész köszönség végig dőlt a röhögéstől. Egyébként lehet £5-ért állójegyet kapni, szóval mégcsak nem is drága, látni meg onnan is lehet.

Aztán kedden délben megint besétáltam a színházba, mert rájöttem, hogy szombaton lesz a Velencei kalmár utolsó előadása, és jó lenne megnézni. (Ugyanaz a Tim Caroll rendezte, aki a Bárkában az improvizálós Hamletet.) Vettem is jegyet, és közben mellékesen megkérdeztem, hogy nincs-e mégiscsak véletlenül jegy a Hamletre (már korábban mondták, hogy a teljes évadra az összes jegyet eladták, ugyanis a Doctor Who című BBC kult-sorozat főszereplője játssza Hamletet, akiért mindenki odavan). Kiderült, hogy egy állójegy még van, aznap estére... Úgyhogy tegnap is színházban voltam, és megint nem bántam meg. Claudius maga volt Jean-Luc Picard kapitány a USS. Enterprise-ról a Star Trekből, úgyhogy, mivel a Doctor Who is sci-fi, az összes kritika azon viccelődik (hol sikerültebben, de többnyire kevésbé), hogy micsoda szerencse, hogy a két űrutazó a galaxisnak ezen a pontján találkozott össze.

No, mára menjünk alunni, s tán álmodni!

Itt az idő, hogy tegyünk egy kis sétát a városban. Stratford-upon-Avon kisváros (kb. 20 000 lakos) Warwickshire-ben, 170 km-re északkeletre Londontól. A város belső részein főleg boltok és túristalátványosságok vannak, az emberek inkább a város szélén laknak, de ez csak annyit jelent, hogy kb. 10 perc séta beérni a központba.

Akkor induljunk el! Én is a város szélén lakom, a Kendall Avenue-n:

Ha elindulok a város felé, akkor először elsétálok egy bonyolult zsiliprendszerrel működő csatorna mellet, amin furcsa járművekkel viszik a túristákat körbe-körbe:

Utána jobbrafordulok a Great William Street-re,

ahol van egy Metodista templom,

ahol pedig az utca a Guild Street-be torkollik, ott a túloldalon nem más áll, mint...

Shakespeare szülőháza egy szép kis kerttel. Én itt egy kis átjárón szoktam jobbra fordulni:

ami csak az elején ilyen barátságtalan, később már elég szép:

És ezzel már ki is értünk a Henley Streetre, ahol mindig rengeteg a túrista, merthogy itt van Shakespeare szülőházának bejárata (nem beszélve a kávézókról és a boltokról):

Én viszont balra megyek:

És elérkezve a körforgalomhoz

jobbra fordulok a High Streetre. Itt is rengeteg a bolt, étterem, kávézó. Ezt egy sarok után már Chapel Street-nek hívják, 

itt egyre több a régi, tipikus fagerendás épület, ezek most általában szállodaként vagy étteremként működnek:

Figyelem: ott sétálnak az egyenruhás gimnazisták! Általában én is itt szoktam valahol ebédelni, és a múltkor kifigyeltem, ők hova mennek, és bementem én is, és jól jártam a szendviccsel, amit kaptam. Egyébként ha itt egy pillanatra még nem megyünk tovább, hanem balra fordulunk, akkor a távolban láthatjuk, hogy éppen újjáépítik a színházat:

És itt van az a kert is, ahol egykor a New Place állt: ezt a házat vette meg Shakespeare, amikor jól meggazdagodva visszatért Stratfordba 1611-ben, és ebben a házban állt az az egyetlen dolog, amit feleségére hagyott, az a bizonyos "második legjobb ágy".

Ja igen, a ház már nincs meg, csak a kertben az alapjának néhány maradványa. De most már menjünk tovább a Church Streeten, és kb 100 méternyi séta után elérkezünk a Shakespeare Intézethez:

 Ezt a 17–18. században épült házat Marie Corelli (regényíró, aki sokat kampányolt a Shakespeare-hez kötődő épületek megőrzéséért) hagyta a városra, hogy a stratford-upon-avon-i tudományos élet elősegítésére használják. Egyetlen kikötése az volt, hogy színészek és más színpaddal kapcsolatos emberek ne tehessék ide be a lábukat. Végül bonyodalmak után került a Birmingham-i Egyetemhez, és létre jött a Shakespeare Intézet, ahol persze ma már mindenféle színházi ember is megfordul...

A séta lezárásaképp említsük még meg az utca végében álló Southpark Elementary-t:

Illetve azt, hogy az Intézetbe hátulról, a kert felől is be lehet jönni:

és ha innen közelíti meg az ember a könyvtárat, akkor az első, amit meglát egy távolról leginkább Buddha-szoborra hasonlító alak, aki mindig meglep:

Mára ennyi, egy legközelebbi alkalommal körbesétálunk majd a kertben, megnézzük közelebbről Buddhát, aztán egyszer majd lesétálunk az Avon partjára, és megnézzük a hattyúkat.

Még egy furcsaság. Minden stratfordi iskolában kötelező az egyenruha-viselés. Sajnos képet még nem tudtam róla csinálni, majd igyekszem, de azért elmesélem: kora délután az utcák tele lesznek egyenruhás gyerekekkel, és minden iskolának megvan a maga egyenruhája. A fiúk öltönyben, nyakkendőben (az is egyen), a zakójukon az iskola emblémájával, a lányok – leszámítva a rövid szoknya+harisnyát – ugyanígy; sőt, az egészen pici gyerekek is. Amikor Dave-et erről kérdeztem, hogy akkor szegény gyerekek hogy rosszalkodnak szünetben az udvaron, azt válaszolta, hogy anyuci este mos-vasal. Majd hozzátette, hogy ez azért van, mert ez így egyenlőbb: nem megy a versengés, hogy kinek trendibb a cucca.

Ebben biztos van igazság, de azért valahogy nagyon nem szerettem volna egyenruhában suliba járni.

Nem is az az igazán nehéz, hogy először jobbra kell nézni.

Hanem az, hogy utána balra is. Legalábbis nekem sokkal inkább nehezemre esik, hogy amikor már átértem a fél úttesten, és balra kéne néznem, akkor ne megint jobbra nézzek megszokásból.

Elhatároztam, hogy még itt az elején gyorsan leírom a tipikus turista tapasztalatait, hogy aztán a három hónap végére jól meg lehessen majd cáfolni őket (vagy megerősíteni). Tudjátok, volt egy ilyen tétel a tanári szakmódszertan vizsgán, hogy kulturális sokk, stb. Szóval milyenek is ezek az angolok általában…

Maradjunk a közlekedésnél! Először is az egy jó nagy tévedés, hogy megállnának a zebránál. Nem, sőt, nem is lassítanak. Viszont ha lelépek, akkor megállnak, szóval kicsit olyan, mint Olaszországban. Viszont van egy érdekes dolog, igaz, ezzel még csak egy helyen találkoztam a városban, íme:

A képen azt kellene látni, hogy egy fekete-fehér csíkos oszlopon sárga lámpa villog. Azt hiszem, ezt nevezik Belisha Beacon-nek: ha jól tudom, egy Belisha nevű közlekedési miniszter után, aki a balesetek elleni intézkedésként szereltette fel ezeket a lámpákat a gyalogátkelőknél.

Aztán itt van egy másik kép, amely azt illusztrálja, hogy lehet valóban akadálymentesített lejárót építeni, nem úgy, hogy azért még mindig maradjon 3-5 centi, mint amihez Budapesten szokva vagyunk. Ja, és van vakterelő rücsközés is (nemtom a hivatalos nevét, de a lényeg, hogy ez itt minden sarkon van).

A következő képen pedig a híres dupla sárga vonal látható, amit ugye Artúr nem vett észre, és ezért elszállították a kocsiját. (Egyébként a kép még annyiban érdekes, hogy ez az utca olyan, mint a Lila Akác köz: ennyire szépen gondozott idilli kertváros csak az amerikai álmos filmekben létezik.)

És hogy áttérjünk az élet egyéb területeire: itt van például az étkezés. Az első két reggelemen a Bed &Breakfast-ben, nevéhez méltóan, reggelit is kaptam, méghozzá amikor megkérdezték az elején, hogy ugye nem vagyok vega, vagy ilyesmi, és hogy akkor mehet-e az angol reggeli, akkor rábólintottam. Azt nem mondom, hogy megbántam, meg azért tudtam is, hogy mire számítsak, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt a fajta kaját pár napnál tovább egyfolytában lehet reggelire enni. Legalábbis a sült kolbász+tükörtojás+sült sonka együtt azért elég durva. És akkor még paradicsomos bab nem is volt…

Az viszont tetszik, hogy itt nap közben csak valami könnyű dolgot esznek ebédre, általában szendvicset, és este van a komolyabb étel. Mondjuk munka szempontjából elég praktikus. És ennek megfelelően a nagyobb élelmiszerboltokban hihetetlen választék van szendvicsekből, salátákból (mindenből vega is) egész normális áron.

De aztán ott van a kávé… A három hónap végére biztos meg fogom szokni a két és fél deci híg cuccot (ma egyébként egész ihatót kaptam a... hm... Starbucks-ban), de azért most még nem mondhatnám, hogy szeretem. Viszont megvilágosodásként csapott belém a kellőképp megalapozatlan magyarázat. Azt már korábban észrevettem, hogy az angolok meggyőződésesen nem nagyon fűtenek. Vagyis, hogy kisebb legyen az energiafogyasztás, nem fűtik a termeket 20-21 fok fölé. Ezt ma egy hőmérőn olvastam a könyvtárban, ami elmagyarázta, hogy ha csak egyetlen fokkal is túlfűtjük a szobát, az mekkora felesleges energiapocsékolás. Ez biztos igaz, de egy egész napot ülni a könyvtárban úgy, hogy jól felöltözve (természetesen rétegesen!) is fázzon az ember, azért az túlzás. Naszóval: arra a következtetésre jutottam, hogy azért ilyen nagy (és következésképp híg) a sztenderd kávéadag angoléknál, mert jól esik néha 2–3 deci forró ital a nagy környezettudatosságban.

Megérkezésem egyhetes évfordulója alkalmából ideje belekezdeni az írásba. Úgyhogy kezdjük az elején.

Stratford-upon-Avon arról nevezetes, hogy itt látta meg a napvilágot 1564. április 23-án a helyi kesztyűsmester fiaként Isten másodszülöttje, a legmagyarabb angol költő, az avoni hattyú, bizonyos Gulielmus filius Johannes Shakespeare.

A következő kb. 3 hónapot itt fogom tölteni, és ha valami érdekeset látok-hallok-olvasok, arról beszámolok. Jó olvasást mindenkinek!