Sokunknak hosszú évekig szent időpont volt a hétfő este 6 óra: biztos volt, hogy ekkorra semmilyen más órát nem veszünk fel. Miután már megvolt nála az összes kötelező óra, még mindig visszamentünk hozzá, úgyhogy a színháztörténeten kívül tanultunk tőle a Faustról, az Ivanovról, a Platonovról, a Godot-ról, az opera dramaturgiájáról, Mozart operákról (2 félév!), meg persze Aiszkhüloszról és Shakespeare-ről, már ami hirtelen eszembe jut. Kicsit azért közben mindig tartottunk is tőle (én legalábbis biztosan), nagy valószínűséggel ok nélkül. Bár – legalábbis úgy tűnt – nem volt könnyű megközelíteni, nagyon szigorúan tudott nézni, és képes volt akár vizsgán is hosszú percekig minden reakció nélkül hallgatni a feleletet,  amikor pedig már megvolt győződve róla az ember, hogy semmi se jó abból, amit mondott, előfordult, hogy félbeszíkította, és azt mondta, látom ezt tudja, nézzük a következő tételt, és akkor tudta az ember, hogy nem lesz baj. Egy biztos: a színházesztétika vizsgára készültem életemben a legtöbbet, mert előtte nem akar leégni az ember.

Az órákon szó szerint sorról sorra olvastuk a darabokat (ez elég ritka), így fordulhatott elő, hogy egyszer egy fél év alatt nem értünk az Ivanov első felvonásának végére. Mindig előre felolvasta a jelenetet – kicsit színészkedve, a különösen jó részeknél jellegzetes mosollyal–, aztán egy ideig hagyta, hogy vitatkozzunk róla, de hiába vitatkoztuk ki magunkat, addig nem lehetett tovább menni, amíg meg nem mondta neki valaki, hogy mi a szerepe az adott részletnek az egész darabban. Arra akart mindenkit rákényszeríteni, hogy tanuljon meg a színdarabról nem csak irodalmi műként, hanem irodalmi és színpadi műként egyszerre gondolkodni, és közben minden egyes szóval és gesztussal el tudjon számolni. És közben persze vegye figyelembe az adott kor színpadi konvencióit is, mert azzal sok lila okoskodást meg lehet spórolni.

Közben ő volt a Katona József színház fődramaturgja, de erről szinte sosem beszélt az órákon. Azt is csak sejtettük, hogy ő (vagy legalábbis részben ő) készíthette az Ivanov új fordítását (a prospektus szerint Páll Antal volt, ami benfenntesek szerint Anton Pavlovicsot jelent...), mert egyszer a bemutató előtti félévben egy legyintés mellett elejtett egy megjegyzést, hogy "valamiért mostanában Csehov-műfordításokat hasonlított össze".

Hihetetlen, hogy mennyire nem tudott zongorázni, és a zenéről szóló órákon mégis mindig lejátszott részleteket a hamis pianinón, de amikor melléütött, mindig megismételte a hangot, ezért aztán a dallamívet, amit érzékeltetni akart, valószínűleg csak ő hallotta, viszont abból, amit közben mondott, lehetett érteni így is. Az utóbbi időben rendszeresen írt az ÉS-be is zenéről (korábban csak szaklapokba), azokat jó volt olvasni, kicsit előadástörténeti esszék is voltak, és mindig világosan és következetesen érvelt bennük a szigorú ítéletei mellett. Ritka, hogy valaki mindig előítéletmentesen tudjon írni, nála viszont gyakran előfordult, hogy akit egyik héten megdicsért, annak a következő héten alaposan felrótta a hibáit, vagy fordítva. És még amikor valami érezhetően felbosszantotta azt is elegánsan és finoman írta meg. Sokan szerettük olvasni, mert mindig azt lehetett közben érezni, hogy pont így kell kritikát írni.

Két éve halasztgattam, hogy megírjam a szakdolgozatot az alapján, amit megbeszéltem vele. Féltem tőle, és közben izgatott is, hogy milyen tanácsokat fog majd adni. Ebben a félévben az Othello volt soron, ha otthon lennék, bejártam volna. Hétfőn szokás szerint megnéztem, hogy írt-e kritikát, elolvastam. De arról nem volt szó, hogy ez az utolsó, mert kedden 65 évesen meghal.

Update: Eddig nem nagyon találtam rendes nekrológot, de itt van egy a Prae.hu-ról, egy a Café Momus-ról.