Nem is az az igazán nehéz, hogy először jobbra kell nézni.

Hanem az, hogy utána balra is. Legalábbis nekem sokkal inkább nehezemre esik, hogy amikor már átértem a fél úttesten, és balra kéne néznem, akkor ne megint jobbra nézzek megszokásból.

Elhatároztam, hogy még itt az elején gyorsan leírom a tipikus turista tapasztalatait, hogy aztán a három hónap végére jól meg lehessen majd cáfolni őket (vagy megerősíteni). Tudjátok, volt egy ilyen tétel a tanári szakmódszertan vizsgán, hogy kulturális sokk, stb. Szóval milyenek is ezek az angolok általában…

Maradjunk a közlekedésnél! Először is az egy jó nagy tévedés, hogy megállnának a zebránál. Nem, sőt, nem is lassítanak. Viszont ha lelépek, akkor megállnak, szóval kicsit olyan, mint Olaszországban. Viszont van egy érdekes dolog, igaz, ezzel még csak egy helyen találkoztam a városban, íme:

A képen azt kellene látni, hogy egy fekete-fehér csíkos oszlopon sárga lámpa villog. Azt hiszem, ezt nevezik Belisha Beacon-nek: ha jól tudom, egy Belisha nevű közlekedési miniszter után, aki a balesetek elleni intézkedésként szereltette fel ezeket a lámpákat a gyalogátkelőknél.

Aztán itt van egy másik kép, amely azt illusztrálja, hogy lehet valóban akadálymentesített lejárót építeni, nem úgy, hogy azért még mindig maradjon 3-5 centi, mint amihez Budapesten szokva vagyunk. Ja, és van vakterelő rücsközés is (nemtom a hivatalos nevét, de a lényeg, hogy ez itt minden sarkon van).

A következő képen pedig a híres dupla sárga vonal látható, amit ugye Artúr nem vett észre, és ezért elszállították a kocsiját. (Egyébként a kép még annyiban érdekes, hogy ez az utca olyan, mint a Lila Akác köz: ennyire szépen gondozott idilli kertváros csak az amerikai álmos filmekben létezik.)

És hogy áttérjünk az élet egyéb területeire: itt van például az étkezés. Az első két reggelemen a Bed &Breakfast-ben, nevéhez méltóan, reggelit is kaptam, méghozzá amikor megkérdezték az elején, hogy ugye nem vagyok vega, vagy ilyesmi, és hogy akkor mehet-e az angol reggeli, akkor rábólintottam. Azt nem mondom, hogy megbántam, meg azért tudtam is, hogy mire számítsak, de egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy ezt a fajta kaját pár napnál tovább egyfolytában lehet reggelire enni. Legalábbis a sült kolbász+tükörtojás+sült sonka együtt azért elég durva. És akkor még paradicsomos bab nem is volt…

Az viszont tetszik, hogy itt nap közben csak valami könnyű dolgot esznek ebédre, általában szendvicset, és este van a komolyabb étel. Mondjuk munka szempontjából elég praktikus. És ennek megfelelően a nagyobb élelmiszerboltokban hihetetlen választék van szendvicsekből, salátákból (mindenből vega is) egész normális áron.

De aztán ott van a kávé… A három hónap végére biztos meg fogom szokni a két és fél deci híg cuccot (ma egyébként egész ihatót kaptam a... hm... Starbucks-ban), de azért most még nem mondhatnám, hogy szeretem. Viszont megvilágosodásként csapott belém a kellőképp megalapozatlan magyarázat. Azt már korábban észrevettem, hogy az angolok meggyőződésesen nem nagyon fűtenek. Vagyis, hogy kisebb legyen az energiafogyasztás, nem fűtik a termeket 20-21 fok fölé. Ezt ma egy hőmérőn olvastam a könyvtárban, ami elmagyarázta, hogy ha csak egyetlen fokkal is túlfűtjük a szobát, az mekkora felesleges energiapocsékolás. Ez biztos igaz, de egy egész napot ülni a könyvtárban úgy, hogy jól felöltözve (természetesen rétegesen!) is fázzon az ember, azért az túlzás. Naszóval: arra a következtetésre jutottam, hogy azért ilyen nagy (és következésképp híg) a sztenderd kávéadag angoléknál, mert jól esik néha 2–3 deci forró ital a nagy környezettudatosságban.