Az utazás teljesen simán ment. Megérkezve a Gatwickre legalább 15 percet kellett sétálni az útlevél-ellenőrzésig, és közben végig egy tolerancia-reklámkampány hirdetései voltak kifüggesztve. Egy adag reklám mindig négy plakátból állt, kettőn-kettőn ugyanaz (mondjuk kettőn alma, kettőn banán), és ugyanaz a szöveg (utálom/imádom), csak mindig felcserélve. Vagyis amit az egyik szeret, azt a másik utálja és fordítva. (Sok változata volt, idős/fiatal, indiai/afrikai gyerek, raszta és rock énekes stb.) Mindenesetre tetszett az Élvezd a sokféleséget-szöveg.

 

 

Aztán a vonat is jól működött, minden interneten vásárolt jegyet sikerült begyűjteni az automatából (ettől kicsit féltem, de egyszerű volt). A londoni metróban mindenhol átengedtek a mozgássérültek/babakocsik számára épített extra méretű bejáraton, sőt, az egyik kaller még a liftbe is betessékelt „You can come this way, mate”-felkiáltással. A legnehezebb a London-Stratford vonatút volt, mert ez már délutánra esett, és a korai keléstől kezdtem bealudni, úgyhogy az ülésen talált Guardian oktatási mellékletével próbáltam magam ébren tartani.

 

Aztán Stratfordban laza 25-30 percet sétáltam teljes menetfelszerelésben, mire megérkeztem a Barbette B&B-be, ami nagyon kellemes volt. Dave fogadott (nem tudom hány éves lehetett, de mindig mondta, hogy öreg, nekem nem tűnt olyan soknak, mondjuk 65-re tippelek), akivel aztán a reggelik alatt csomót beszélgettem. A szálló másik üzemeltetőjével, James-szel csak egyszer találkoztam. Végig izgatott, hogy vajon hogy kell azt érteni, hogy Dave állandóan mint „my partner” beszélt James-ről, de ez végig nem derült ki.

 

Apropó Guardian: megosztanám az egyik kedvenc mondatomat, amit még a repülőn olvastam a Lonely Planetben. Az újságok bemutatását a bulvárlapokkal kezdi, ezek közül az utolsó a Sport. „A Sport a végsőkig fokozza az ízléstelenséget: történetei földönkívüliekről és hírességekről szólnak (néha egyazon cikken belül), a képeken levő félmeztelen nők arányai pedig valószerűtlenek."

Mára ennyi.