Bizony nem hittem volna. Dehát eljött az összegzés ideje.

Rengeteget olvastam, és persze lehetett volna még sokkal többet is.

Voltam Dublinban konferencián, egy városban, ahol a Guiness a Borsodi, és ami talán még Londonnál is drágább, ami azért teljesítmény. Viszont ahol a Christ Church kórusa gyönyörűen énekelt a vasárnapi Evensongon, és ahol újra megéreztem, hogy orgonát templomban kell hallgatni.

Evensongon egyébként Stratfordban is voltam, természetesen a Holy Trinityben, hol máshol. Az itteni szöveg szimpatikusabb volt nekem a hitetlennek, mert nem az önostorozásról szólt, hanem a fény eljövetelébe vetett hitről, és a várakozásról, és a közös éneklés is tetszett.

Megtanultam, milyen a Hálaadás, a Haloween, mi az a mince pie, a cornish pasty, a Christmas pudding, a Black pudding, az ale, a bitter és a cider. Sokat tanultam a különböző amerikai kiejtésekről, és az angolokról is, különös tekintettel a brumie-ra. Megtanultam, hogy a Short Title Catalogue-ban nem csak címek vannak, és hogy hogy nyomtatták a kvartót és a fóliót.

Láttam, hogy mi az eredménye annak, ha egy kultúrában a színjátszást nem valami mellékes dolognak tekintik, hanem gyerekkortól nagyonis komolyan veszik. Láttam, hogy az angolok tényleg sokat beszélnek az időjárásról, de 1. van rá okuk, 2. néha hasznos, ha az ember megtanulja.

Mindenesetre Anglia jó hely. És Stratford, bármennyire kisváros is, azért nem halott: emberek akár azt is vállalják, hogy minden nap 2x2 órát utazzanak munkába, csak azért, hogy itt élhessenek. Persze ahhoz, hogy nem untam itt halálra magam, kellett a társaság is. Hiányozni fognak.

Hiányozni fog a három Sara(h): a déli lány Thompson, pártfogóm, aki pár éve itt látott először havat, és most éppen hazafelé tart a 20 fokos Észak Karolinába; Wingo, aki néha épp olyan, mint amilyennek elképzelnénk az idegesítő amerikai lányokat, de azért kedves és szórakoztató; és Olive, aki itt született, aztán Ausztráliában élt, most pedig - mint köztudott - titokban JJ-vel nyomja, bár nem akkora gáz, mert özvegy, és a gyerekek is tudják már.

Hiányozni fog Emily, a leszbikus angol, aki németországban nőtt fel, ami pár pohár bor után hallatszik is a kiejtésén, aki zseniálisan zongorázik, és nagyon vicces. Hiányozni fog Elizabeth, aki tényleg a világ legjobb teremtése, és akit ezért néha csak Jane Bennet-nek hívnak a többiek, és aki elképesztően focizik. Vagy a furi Lizz, akit elsőnek ismertem meg, és aki többnyire teljesen magára zárja a világot (sapka, fülhallgató), egészen addig, amíg beszélgetni nem kezd vele az ember. Azt hiszem, ő is a socially awkward kategóriába tartozik. És majdnem kimaradt Ceren (e. "dzsárán"), a hihetetlenül barátságos és kicsit bolond török, akivel egyszer hosszan vitáztunk nyelveink közös eredetéről.

És persze ne feledkezzünk meg Rick-ről, az amerikai adminisztráció kommunikációs szakemberéről, aki csak Shakespeare-idézetekkel díszített trikókban jár. Vagy In-Hwan-ról, a két felnőtt gyerekes délkoreai egyetemi előadóról, akit újra és újra kulturális sokk ér, ami nem is csoda, hiszen a feleségét a családja választotta, így inkább most beiratkozott itt három évre egy PhD-re. Ott van Dong-Ha, a katona is, a másik délkoreai, akinek a hadsereg fizeti a tanulmányait, hogy aztán majd otthon az akadémián tanítson, és akinek két hihetetlen kisgyereke van, a nagyobbik már ovis itt Stratfordban. És végül Will Sharpe, aki a nevéhez méltó, és úgy tűnik, hogy a teljes shakespeare-i korpuszt tudja fejből, de a múltkor egy darab-bevezető szövegét is szószerint idézte.

És még folytathatnám a sort. Hiszen elmaradt a beígért Avon-parti séta, vagy az áradozásom Ökörgázlósd-ról, complete with photos. Összegezve: jól éreztem magam, és hasznos is volt itt.

Ezennel tehát lezárom a blogot, a többit majd szóban, képekkel, meg talán néhányan majd jönnek látogatóba. Búcsúzunk mindenkitől, én, és aki körül az elmúlt három hónapban a világ forgott, és aki egykor megforgatta és felfuttatta a Világot, a helyi Santa: