Az alábbi írás terveim szerint hétfőn reggel jelent volna meg, be is időzítettem, de valamiért mégse publikálta magát. Úgyhogy akkor most kézzel. Tehát:

Már épp ideje volt, hogy világot lássak, arról nem is beszélve, hogy az embernek azért hiányoznak a barátai, ráadásul Bálint

váltig állította, hogy Brighton szép hely, ezért úgy döntöttünk Rékával,

hogy erről meg kell bizonyosodnunk.

Első lépésben ezért hétfőn levonatoztam Londonba, ahol Ábel vendégszeretetét volt szerencsém élvezhetni (ezúton is nagyon köszönöm a szíves vendéglátást), sőt, még egy előadásra is elvitt, ahol egy ex-befektetésitanácsadó-filozófus-matematikus (kb.) arról beszélt, hogy a gazdasági válság elkerülhető lett volna, ha az emberek nem bíznának olyan vakon a statisztika működőképességében. Előadás közben pedig gyakran elmondta, hogy Greenspant, és általában az összes (főleg amerikai) létező gazdasági vezetőt jól meg kellene büntetni a felelőtlenségükért. Aztán káromkodott is néha, de valahogy a kérdésekre sose válaszolt rendesen, pedig teljesen jogosak voltak. Utána Ábel megmutatta az egyik egyetemi sörözőt és az egyik kávézót. Nem számítottam rá, hogy ennyire szokatlan élmény lesz újra városban járni, csak kapkodtam a fejem, hogy a sok ember meg a metró.

Reggel pedig a Victorián találkoztunk Rékával és jó kis Starbucks-reggelit majszolgatva elvonatoztunk Brightonba. Hát mi tagadás, tényleg nem csúnya a hely. Ez az egyik hagyományos angol üdülőváros, a tenger partján.

Amint a képen is látható, sikerült kifognunk a tipikus angol időjárást, Bálint kifejezésével élve tapintani lehetett a ködöt, hűvös is volt, szél is volt, eső is volt. De csak abban a két napban, előtte-utána egész szép idő volt, igaz, mostmár hideg van.

A tengeren kívül megnéztük a könyvtárat, ahol Bálint tölti napjait, kicsit sétálgattunk a kampuszon, ami akkora, hogy a térkép alapján egy napba telt volna teljesen bejárni, nem hiába van több buszmegálló is benne. Aztán megtekintettük a Royal Pavilliont, amit IV. György építtetett magának.

Ez az épület elég hihetetlen élmény. Már kívülről is látszik, hogy borzasztó csicsás és ál-keleties, ahogy azt a 19. század elején elképzelték a leírások alapján, hogy milyen a kínai építészet. Belépve azonban ez még megdöbbentőbb: a színes tapéták, szőnyegek, bambuszágat imitáló korlátok és kapaszkodók csak a kezdet. Ami először igazán mellbevág, az az ebédlő. (Sajnos bent nem lehetett fényképezni, de belinkelek pár hivatalos képet.) Ez már nem is csicsás, hanem annyira túldíszített, hogy azt már nem lehet ámulat nélkül nézni. Középen egy többtonnás csillár van, amit egy 2 méteres ezüstsárkány tart a karmai között, a gyertyák pedig eredetileg szintén kisebb sárkányok szájaiból áltak ki, ezért a vacsoravendégek úgy láthatták, mintha a sárkány tüzet okádna. IV. György ugyanis nagyvilági figura volt, folyamatosan hatalmas lakomákat rendezett, ivott és nőzött, és ezt az egész épületet ennek megfelelően alakíttatta ki. Igazi, szószerinti kéjlak, ahol a konyhában is pálmafának van álcázva az oszlop, és ahol sorra követik egymást az ivásra, társalgásra, kártyázásra, táncolásra kialakított díszesebbnél díszesebb szobák, nem beszélve a zeneszobáról. A hatást nem lehet rendesen leírni, mindenesetre magával ragadó, ahogy egy ember szinte a teljes életét azzal töltötte, hogy a tökéletes szórakozást biztosító palotáját alakítgassa.

Kedd délután és szerda délelőtt még mászkáltunk a dimbes-dombos utcákban,

bejártunk jónéhány antikváriumot, este pedig megnéztük, milyenek a helyi pub-ok. Sőt, még ennél is jobban kényeztettük magunkat, ugyanis mint bevalottuk egymásnak, kintlétünk alatt még egyikünk se kóstolta meg a két jellegzetes kaját, a fish and chips-et (rántott hal sültkrumplival) és a jacket potato-t (héjában sült krumpli töltve). Nekem ízlett mindkettő, és a fish and chips nem is volt olyan zsíros, mint amire számítottam, pedig nem a legbizalomgerjesztőbb helyen vettük.

Aztán szerda délután Rékával felszálltunk a londoni vonatra, és mivel még volt egy kis idő az én vonatom indulásáig Londonban, ezért Réka megmutatta az egyetemet, és itt is betértünk egy gyors cider-re az egyik kellemes helyre. Jó volt egy kicsit három napra kikapcsolódni, találkozni Bálintékkal, és utazgatni, rá is jöttem, hogy ideje néha kimozdulni Hattyúfalváról. (Ennek következményeképp (és mert arra van dolgom:-), amikor ez a poszt felkerül, én éppen Oxfordba utazom.)

Tehát végül mindhárman különleges élményekkel gazdagodva, de fáradtan tértünk haza, ki-ki a saját városába.